Párhuzamos színházak

Fodor Tamás az Universitas együttes alapító tagja, majd az 1990-ben megalakuló Stúdió "K” létrehozója. 1986-tól a szolnoki színház hivatásos rendezője. 1990-ben az SZDSZ országgyűlési képviselője, a parlament kulturális bizottságának vezetője lett. 1994-ben szakított mind a főhivatású politizálással, mind a hivatalos színházcsinálással. Fiatalokkal újjáalakította a Stúdió “K”-t.

- Változik a következő években a színházi struktúra?

- Lényeges változások, azt hiszem, nem lesznek. Talán az arányok változnak. Budapesten egy-két évtizeden belül nyílik még néhány befogadó színház, kevesebb lesz az állandó társulat. Ugyanakkor a kettő határmezsgyéjén talán kialakulnak olyan képződmények, mint a Bárka.

- Nem érdemes bolygatni a mostani struktúrát?

- Nem biztos, hogy jól járna vele akár a főváros, akár az ország. Olyan kicsi a felvevőpiaca nálunk a színháznak, hogy mindenképpen támogatásra szorul. Legfeljebb a támogatási formákat kellene átláthatóbbá tenni. De ez nem a struktúra lényegét érinti. Magyarországon például nem lehet berendezkedni egyetlen darab nagy szériában történő előadására, hosszú időre kibérelni hozzá egy színházépületet, szerződtetni a színészgárdát. A színházbajárási szokások ezt nem teszik lehetővé. Nem széles, inkább sokszor és gyorsan "fogyasztó" rétegek látogatják az előadásokat. Az évi négymillió néző jóval kevesebb színházbajárót jelent. Emiatt lehetetlen igazán nagy szériákat játszani. Ennek következtében tisztán kereskedelmi jellegű színjátszás nem tud nálunk kialakulni.

- Mondod, nem érdemes bolygatni a struktúrát, de a különféle "bomlástörténetek" a repedésekről árulkodnak.

- Bolygatódik magától a struktúra. Ez természetes. A nézők igénylik, a színészek kérik.

- Ezek alkalmi és véletlenszerű mozgások, mindenféle lobbyzások eredményeként létrejövő vállalkozások.

- Többnyire nem is maradnak meg. A kivonulók rendszerint visszatérnek az anyaszínházhoz, a biztos intézményhez. Olyan ütemben érdemes bolygatni a struktúrát, amilyen mértékű a szakma kihívása. Tehát nem a politikai szándék fogja átalakítani. A politika csak megengedi. Nem közhatalmilag kell változtatni rajta, hanem oda kell figyelni rá, lehetőségeket kell teremteni, hogy a benne zajló folyamatok rugalmasan alakuljanak. Én most azt látom, hogy odafigyelnek erre. A finanszírozásban ez azt jelenti, hogy lassan kezd szétválni az épület fönntartása és a produkciók fiananszírozása. Ez lehetővé teszi, hogy valóban azt támogassák, amit kell: a közönséget.

- Ugyanakkor azt érzem, hogy a jelenlegi struktúra azt is eldönti, hogy mivel találkozhat a közönség. Nagyon sokan nem juthatnak helyzethez, mert a struktúrán belüli zárt intézmények vezetőinek nem érdeke, hogy konkurenciát teremtsenek maguknak.

- Én nem ezt látom. Komolyan mondom. Azt látom, hogy az egyes színházakon belül nagyon sok lehetőséget teremtenek: szobaszínházat, stúdiót, padlást, pincét hoznak létre. A kőszínházak így próbálják integrálni az összes létező törekvést. Így maguk hajthatják végre a keresztfinanszírozást: a kis produkciókat a nagyobbak bevételéből támogatják, vagy fordítva, a stúdióprodukciókkal pályáznak, s az elnyert összeget működésre fordítják. A kőszínházak kinyúlnak mindenkiért, aki akar valamit. Értelmetlenül sok produkciót hoznak létre, csak azért, hogy mindenkit foglalkoztassanak, aki színházat akar csinálni. Jó rendező nincs munka nélkül, jó tervező nincs munka nélkül. Értük kapkodnak...

- De hogy ki kerül helyzetbe, az végül is politikai döntés következménye.

- Ez nem politikai döntés.

- A helyi önkormányzatok politika erőviszonyainak következménye, hogy kiből lehet színházigazgató. Azon múlik, hogy milyen politikai kapcsolatai vannak.

- Ez nem politikai kérdés. Minden kinevezésnél meg kell nyerni valakinek a kegyét. Ez természetes. Miért politikát mondasz? Miért nem tulajdonost?

- Mert a kőszínházak költségvetésének legfeljebb 30%-át finanszírozzák a helyi önkormányzatok, a többi bevétel a központi költségvetésből származik. Mégis teljes egészében a helyi önkormányzaton múlik a színház sorsa.

- A helyi önkormányzat dönt, mert ő a tulajdonos.

- Nem lenne szerencsésebb, ha valamilyen politikától független...

- Akkor az nagypolitika lenne. A tulajdonos az tulajdonos. Neki kell viselnie a politikai felelősséget azért, hogy 100 milliónál nagyobb összeget mire fordít. Az az ő pénze, nem a központi költségvetésé. Az állam ugyanis - a költségvetés a BM fejezetben - azt a helyi önkormányzatot támogatja, amelyik színházat tart fenn. Körülbelül a kétszeresével annak, amit az adott önkormányzat a saját forrásaiból biztosít. Az önkormányzat dönthet úgy, hogy neki nem kell színház, és akkor nem támogatja a költségvetés. Ez az önkormányzat színháza. Ő a tulajdonos. Az az önkormányzat diszkrecionális joga, hogy csinál-e színházat vagy sem.

- Még ha nem is a város pénzén?

- Minden a város pénzén van. Azt a pénzt kifejezetten a város kapja és nem a színház. Tessék tudomásul venni a színházi uraknak, hogy nem ők kapják a támogatást. A város kapja, amelyik akár 10 Ft-ot is arra áldoz, hogy színháza legyen. Politikai ügyek ebből vannak: miért nem a könyvtárat, egészségügyet támogatják, miért a színházat? Ha a tulajdonos mondjuk egy részvénytársaság lenne, akkor a részvényesek közgyűlésén lennének állandó viták.

- Nem lehetne mondjuk a színházak tulajdonosa valamiféle art council, egy Nemzeti Kulturális Alaphoz hasonló intézmény?

- Nem, nem. Ez iszonyú központosítást jelentene. A tulajdonosnak ott kell lennie, ahol a színház születik. Azoknak az embereknek kell dönteniük a sorsáról, akiknek az életéhez kapcsolódik. Az ott élők akarata nélkül nem lehet színházat létrehozni egyetlen városban sem - se Miskolcon, se Debrecenben, se Kazincbarcikán, se Ajkán. Csak a szocializmus volt képes ilyesmit csinálni: központi akaratból a leglehetetlenebb helyeken kulturális intézményeket alapítani, mondván ez szolgálja a munkásosztály fejlődését. A színházról is annak az emberi közösségnek kell döntenie, akiknek a lakókörzetében működik a társulat. Ők tudják, hogy szükség van-e rá.

- De nem ők döntenek, hanem olyan képviselők...

- Na nem! Mi közünk hozzá? Hogy jövünk ahhoz, hogy megítéljük az ő képviselőiket? Honnan veszed a bátorságot? Menj oda és szavazz rájuk! Vagy szavazz ellenük! Váltsd le őket!

- ...olyan képviselők fognak dönteni a színház sorsáról, az igazgató kinevezéséről, akik talán életükben be nem tették a lábukat a színházba.

- És? Ne haragudj, ha részvényese vagyok egy vállalatnak, lehet, hogy soha a lábam be nem teszem oda, de mert tudom, hogy jól működik, támogatom. Nem kell kimennem a focipályára, hogy szurkoljak egy csapatnak. Azt hallom, hogy jók. Vagy megfizetek szakembereket, odafigyelek a véleményükre. Meghallgatom, mit mondanak. Amíg el nem kezdenek hülyeségeket beszélni. Akkor nem fogok tőlük véleményt kérni, ha divergál az ítéletük és a közönség ítélete. És igenis, ti vagytok hibásak...

- Ki az a ti?

- Kritikusok, esztéták, színházi emberek, kurátorok, én. Benne vagyok én is. Mert nem figyelünk oda. Mert nem a megrendelőnek az érdekét nézzük. Abszolút idealizált, önkényes feltételezés, hogy a színház az valami eleve létező dolog, "Isten adománya". A színház szolgáltatás. Akármilyen is, hivatásos vagy alternatív, mindenképpen szolgáltatást nyújt. Nem önmagáért, hanem a nézőkért van. Nem kell a színjátszáshoz érteniük azoknak, akik döntenek a színház ügyeiről. Laikus emberek véleménye is lehet perdöntő. Talán tilos is hozzá érteniük.

- Ennek következtében egyre több olyan ember igazgat színházat, akinek tilos lenne színházat csinálnia.

- Az egész világon így van. Majd jól fenéken fogják rúgni azokat, akik kinevezték őket. A nagy színházi balhék mindig erről szólnak: ki hozta ide ezeket, ki engedte meg, hogy itt csináljanak színházat. Ebbe akár bele is bukhat egy egész város önkormányzata. Majdnem ez történt két éve Szolnokon, valami ilyesmi fenyegetett Kecskeméten, Miskolcon. Semmilyen szakmai fórumnak nincs joga megkérdőjelezni az önkormányzatok döntését. A szakember legfeljebb befolyást igyekezhet szerezni. Meggyőzheti az embereknek, hogy holnap már jó lesz nekik, örülni fognak a színháznak.

- Minden rendben - mondod, ennek ellenére mégsem a szolnoki színház főrendezője, esetleg egy kőszínházi társulat igazgatója vagy. Pedig a képességeid alapján lehetnél akár az is.

- Nem lehetnék. Nincsenek ilyen képességeim.

- Néhány éve kivonultál a struktúrából, és most egy kis pincében működő színház vezetője vagy.

- Egyszerűen a következőről van szó: én ugyan fontosnak tartom a megastore-okat és a McDonaldsokat, de én be nem teszem ilyen helyekre a lábam, mert utálom az olajszagot. Örülök, hogy vannak, működjön ezer Duna Plaza, hisz létező igényt elégítenek ki, de én a kiskereskedőket, a házias kosztot, a családi vendéglátást kedvelem. Vagyok olyan szabad, hogy életem vége felé közeledve most már el merészelem dönteni, hogy mi az, amit szívesen csinálok. Csak erről van szó. Nem arról, hogy ez jobb. Szükség van ilyen szabad és meghatározhatatlan helyekre is, mint a Stúdió "K", mert ezek átjárhatósága, szabadsága, mozgékonysága eredményezi azt, hogy a rugalmatlan struktúra mellett egy rugalmasabb struktúra is létezik.

- Az alternatív színházakra gondolsz?

- Inkább független magánszínházaknak nevezném ezeket a helyeket. A kőszínházaknál gyorsabban tudnak reagálni a kihívásokra, nem szériában termelnek. Kisipari módszerekkel dolgoznak ugyan, de nem kérdőjelezik meg a gyáripar létjogosultságát. Inkább a kettő egymáshoz való viszonya, aránya a kérdéses.

- Épp a finanszírozási aránytalanságok korrigálást tűzte ki célul az alternatív színházak szövetsége és a kortárs táncszínházi egyesület közös munkacsoportja. Ma legfeljebb a színházi kiadások 4 %-a fordítódik erre a területre. Szeretnétek legalább 6-8 %-ot elérni.

- Én óvatosabban fogalmaznék. Nem értek egyet az állandó kvótákkal.

- Ugyanakkor nem a színházi struktúra egészének áttekintését, hanem csak a független színházak finanszírozásának javítását tűztétek ki célul.

- Mert ez a dolgunk. Nekünk a saját érdekeink megfogalmazása a feladatunk. Természetesen az is fontos, hogy mindez milyen kontextusban történik. Tudomásul kell venni, hogy létezik egy közpénzekből fenntartott színházi intézményrendszer, de emellett ebben az évtizedben kialakult a párhuzamos színházak hálózata is. Az előbbi működése jó előre be van programozva, még hosszú ideig ugyanígy fognak működni, tehát mellettük meg kell erősödnie a párhuzamos struktúrának is.

- Mi tartja össze a "párhuzamos struktúra" színházait?

- Nem a deklarált közös célok, inkább a közös nehézségek, a hasonló gondok teszik az idetartozó színházakat valamiféle rendszer részévé. A társasági törvény hatálya alá tartozó jogi személyiségű társaságok ezek. Azért próbálom jogi és nem művészi kritériumokkal definiálni őket, mert szigorúak azok a jogszabályok, amelyek megszabják, hogy miképp kell működniük. A társasági jog alapján születnek, a Polgári Törvénykönyv számos pontja vonatkozik rájuk. Az alapítványi színházaknak például a számviteli törvény előírásainak is meg kell felelniük. És ebben a pillanatban a dominó elv alapján rázuhan ezekre a társulatokra is az intézmények működését meghatározó mindenféle rendelkezés, a munkavédelmi előírásoktól kezdve az adózás és a TB-fizetés szabályain át egészen a szakszervezeti jogosítványokig. Következésképp hihetetlenül megnő az adminisztrációs igény. És ezek a független intézmények, amelyek arra büszkék, hogy nem intézményként jöttek létre, máris intézményként kénytelenek működni. Plusz munkaerőre vagy munkaidőre van szükségük, az ügyek intézése óhatatlanul a művészi munka rovására megy, hiszen az egyszemélyes rendező az, aki igazán be tudja osztani a bevételeket, ő az, aki felel azért, hogy az éves támogatásokból kijöjjön a társaság.

- Nekem esetlegesnek tűnnek a kialakult támogatási formák. Nem lenne érdemes összehangolni, rendszerbe szervezni őket?

- Van logikája az államháztartási rendszeren belül ezeknek a támogatásoknak. Aki veszi magának a fáradságot, könnyen átláthatja ezt. Egyrészt a költségvetési törvényben is szerepelnek az alternatív színházak - színházi kezdeményezések támogatásaként az önkormányzati rovatban. A Főváros - illetve esetenként a vidéki önkormányzatok - valamiféle külön alapban elkülönítenek bizonyos összegeket az alternatív színházak és színházi kezdeményezések támogatására. A Nemzeti Kulturális Alap az államháztartási rendszer határán lévő forrás, ugyanis nemcsak közvetlen állami költségvetési támogatásban részesül, hanem egyre nagyobb hányadot tesznek ki a befolyt összegek közt az adó jellegű bevételek. Produkciós támogatás nyújt a Soros Alapítvány Stúdiószínházi programja, de ez nem közpénzekből történik, azaz nem az állami rendszerbe illeszkedik. Szerintem ez átlátható, kiszámítható rendszer. Nem igazán tanácsos bolygatni, mert bizonyos egérutakat is kínál mindenkinek: ha valaki kiesik valahol a támogatottak közül - tegyük föl nem szereti őt az egyik kuratórium -, máshonnan még hozzájuthat a szükséges pénzhez.

- Ennyire szubjektívek a kuratóriumi döntések?

- A kuratóriumi rendszer a támogatások elosztásnak sajátos, de szükséges módja. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miképp lehetne normatívvá tenni a döntéseket. Arra jutottam, hogy ez csak részlegesen sikerülhet. A szubjektivitás kiiktathatatlan, hiszen szubjektív maga a produkció is, amit meg kell ítélni. Személyiségek döntenek személyiségekről. Viszont a kurátorok véleményének szóródása következtében - többféle területet képviselnek, van köztük kinevezett és delegált tag is - megvan az esélye annak, hogy statisztikailag hiteles döntések születnek. Épp ezért meg kell ugyan hagyni a döntések szubjektív játékát, de a támogatások rendszerébe minél több normatív elemet kell bevonni.

- Milyen normatív elemekre gondolsz?

- Bizonyos objektív mutatókhoz kellene kötni a támogatásokat. Abból kell kiindulni, hogy a cél a fogyasztó támogatása. Könnyen kiszámítható, hogy ezeknek a kisszínházaknak hány forintos jegyárakkal kellene működniük, ha a közönségük tartaná el őket, azaz sehonnan nem kapnának támogatást. A Stúdió "K"-hoz hasonló intézményeknek számításaim szerint 1500-2000 Ft-os jegyárakat kellene bevezetniük, hogy életben tudjanak maradni. Ez - ha eltekintünk attól, hogy ide többnyire olyan szellemi pályákat megcélzó diákok járnak, akiknek nincs önálló kerestük - tulajdonképpen nem drága. Valójában ezeknek a színházaknak a támogatása lényegében szellemi beruházásnak tekinthető, a potenciális fogyasztók az így nyert szellemi tőkét majd a következő nemzedékbe "forgatják vissza". Minden kulturális támogatásnak ez az egyetlen elfogadható "filozófiája". Csak ezzel indokolható, hogy az állam különbséget tesz a polgárai között: nem mindenkit támogat, csak azokat, akik maguk is munkát, fáradtságot fektetnek bele, hogy kulturális élményeket, ismereteket szerezzenek. A normatíváknak ezt kellene tükröznie: a néző viszi ezekhez a kulturális intézményekhez a pénzt azzal, hogy a "lábával szavaz", vagyis eljön az előadásokra.

- Mintha a "párhuzamos struktúra" is átvette volna a kőszínházakban megkövesedett társulati formát.

- A színház, ellentétben a tánccal, nem semleges térben jön létre. Szükségük van arra, amit a falak súgnak neki. Az alkotóknak otthonra van szükségük, mert a létezésükkel élik meg a színházat, s ennek a létezésnek tér kell. Lényegében a saját életüket és kapcsolataikat transzponálják előadásokká. Ez nem zárja ki a másik két forma létjogosultságát sem: szükség van befogadó színházakra és "épülettel" nem rendelkező alkalmi vagy állandó "társulatokra". (Bár ez esetben a "társulat" fogalma jogilag nehezen meghatározható.) A kőszínházakban azonban nincsenek valódi társulatok. Ott szerződtetett művészek vannak. Ennyi állandó kőszínházi társulatra talán nincs is szükség. Budapesten 4-5 fenntartása lenne ésszerű. A kis társulatok léte azonban nem okoz problémát, mert ezek töredékpénzekből gazdálkodnak.

- Korábban beszéltél arról, hogy milyen szívesen dolgoznál nagytehetségű művészekkel hosszabb ideig - úgy, hogy ne a bemutatókényszer határozza meg a munkát. A struktúra azonban ezt nem tette lehetővé.

- Nem a struktúra, a pénz nem tette lehetővé. Ahhoz, hogy magamhoz kössek valakit, jelentős bért kellene fizetni neki. De én nem tudom mondani senkinek, még az alternatív világban sem, hogy kizárólag velem dolgozzon. Máris viszi el a Stúdió "K"-ból is az embereket a film, hívják őket más produkciókba. És örülök neki - mert pénzt keresnek, és nem nekem kell megfizetnem őket. A múltkor elkezdtem csinálni egy virtuális költségvetést, hogy valójában mennyit kellene fizetnem egy-egy társulati tagnak - nem a kereslet-kínálat viszonyok alapján, egyszerűen az élet újratermelésének szükségletei alapján. És hihetetlen összegek jöttek ki. Egy személyre 65 ezer bruttó, és akkor még önfeláldozást is kérek tőlük, hogy ne csináljanak mást. Dehát ettől messze vagyunk. Most 20 ezer körül járunk (ami a hivatalos minibálbér). Többet fizetni lehetetlen. Ez egy kis ország, mégis úgy működünk, mintha nagy felvevőpiaca lenne a művészetnek. Pedig szó sincs erről. Mindenki színházat akar csinálni, műalkotást létrehozni. Sokan vagyunk. Baromi keményen kéne azt mondani, hogy te csinálhatod, te pedig nem. De ki fogja ezt mondani? Olyan felelősséggel kéne a kuratóriumoknak is dönteniük, mintha bármikor felelősségre vonhatók lennének: kinek adtak pénzt és kinek nem.

- Az alternatív színházakról döntő kuratóriumoknak azonban számos olyan tagja is van, akik bizonyosan nem néznek alternatív előadásokat.

- Fizikailag lehetetlenség ennyi előadást megnézni. Készül vagy félezer produkció Magyarországon egy évben, és van rá 365 napunk, hogy megnézzük őket. Ha mindent látni kellene ahhoz, hogy dönteni lehessen róla, akkor mi szükség volna a kritikára? Akkor ti, kritikusok mind éhen pusztulnátok. Én azt gondolom, hogy a kurátorok vannak olyan mazochisták, hogy olvasnak kritikákat, szakmai folyóiratokat, "képben akarnak lenni". Tudni szeretnének arról, ami ezen a területen történik. Ezért hihetetlenül fontos a kritikai közélet. Ugyanis döntések alapozódnak rá.

- Az alternatív színházak szövetségének delegáltjaként tagja vagy te is az NKA színházi kollégiumának. Kőszínházi és alternatív színházi pályázatokról egyaránt döntötök. Nem adódnak ebből feszültségek? Nincsenek műfaji viták?

- De vannak. Van valamiféle rossz tradíció, nevezetesen, hogy a kőszínházaknak jár a támogatás, de én megpróbálok ellenszegülni ennek. És sokszor figyelembe veszik a véleményemet. A végeredmény legalábbis ezt tükrözi. ezért talán nem akkora a költségvetési színházak és a magán színházak támogatása közti differencia. Az NKA színházi kollégiumától egy produkcióra általában egy és kétmillió között kapnak a kőszínházak, 500 és 800 ezer között az alternatív együttesek. Ezek reális arányok.

- Miért reálisak?

- A költségigények miatt. Az alternatív színház az olcsósága és a gazdaságossága miatt lehet versenyképes. Ezért is érdemes támogatni.