Szindbád szentivánéje

Horváth Csaba Nyíregyházán bemutatott Szindbád-adaptációja most arra mutat példát, hogyan lehet az eredeti mű szellemiségét annak költői nyelvezete, s a megrajzolt kor külsőségei nélkül megszólaltatni. A koreográfus-rendező ugyanis most sem az eredeti művet illusztratív módon színrevivő reprodukciót hozott létre. Horváth kiiktatja táncjátékából a Krúdy-művek két domináns elemét, a századforduló látványvilágát s az író epikába oltott líraiságát. Ahogy korábbi munkáiban – a Kosztolányi-regény ihlette Nero, szerelmemben vagy a móriczi Barbárokban – csupán kiindulópont volt az irodalmi alkotás, úgy most is asszociációs tartomány az alapmű, amelytől el lehet indulni, amely kérdésfelvetésekre és válaszokra készteti az alkotót, és segítséget, fogódzókat adhat a nézőnek. 
Ahogy a novellák nagy része, úgy a produkció is az érkezés – találkozás – elválás koreográfiájára épül, az örök vándorlás váza adja a történetet, de a jól ismert, beazonosítható szindbádi kalandok nem jelennek meg az előadásban. A történet – mint Horváth Csaba nem egy munkájában – itt is férfi-nő viszonyának, kapcsolatának alakulása.
Nyíregyházán az ,,egy férfi sok nő” felállása helyett négy pár éli ugyanazt a történetet. A férfiak egyforma mai, elegáns szürke öltönyt viselnek, csak a nyakkendőjük különbözik. Négy Szindbádja van tehát az előadásnak – ezzel a figura elveszti a rárakódott egzotikus jelleget, a különc, sejtelmes utazó kissé színpadias karakterét: mindnyájan utazók vagyunk tehát, a szindbádi utazás nem egy individuum sajátja, hanem általános létmetafora. Sorsunk az utazás ,,enmagam körül”, ,,lélektől lélekig”, ,,időn, téren át”. 
A négy férfi besettenkedésével indul a játék: szinte belopakodnak egy újabb kalandba, amelyre a – különböző színű ruhát viselő, de egyéni karakterrel nem bíró – nők mozdulatlanul várnak. Az utazás első ,,állomása” a ,,bál”. A kép meghatározó végig ismétlődő mozdulata a táncra kérés jól ismert gesztusa: elegáns meghajlás és kinyújtott kéz. Felhívás táncra és szerelemre. A megsokszorozott párok bár ugyanazt a mozgássort viszik végig, mégis ugyanaz a mozdulat időnként máshogy szól, mást emel ki: a páros tánc végén például a nők a földre kerülnek – valahogy úgy, ahogy a formációs táncok vagy a jégtánc kűrök végén. A földre kerülés azonban mindig másként hat – némelyik mozdulatban az eltaszítást érezzük, másban a felkínálkozást, míg máskor egy könyöklő ábrándozásba csuklik a mozdulat. A körtáncban cserélődnek a párok, kézről kézre járnak a nők – a keresés fázisa ez. A krúdys hangulat ugyan megvan – gondolhatunk akár a Báléj egy régi fogadóban felvidéki kisvároskájának mulatságára vagy a Sóstó-fürdői bálra, ahol Szindbád vezette a négyes táncot – ám a négy páros felállása inkább shakespeare-i asszociációkat ébreszt. Mintha a vígjátékok szerelmi kergetőzését, párcseréit látnánk – a derűs játékosság és a zavarodott téboly színei nélkül.
A szindbádi szentivánéjből hiányoznak a vad szenvedélyek szélsőségei: szenvtelen elszánással táncolják végig a produkciót a szereplők. A krúdys érzelmesség külsőségei helyett ez a magatartás valami mást mutat. Ahogy a látvány – a fekete falakkal, fehér padlóval, egyetlen kellékként egy vörös rózsacsokorral, a táncosok ruhájával – nemesen egyszerű eleganciát sugároz, ugyanúgy a szereplők magatartásából is végig belső tartás, természetes méltóság árad. A táncosok fegyelmezettsége itt nemcsak a produkció szükségszerű velejárója, hanem a régi korok mentalitásának kifejezője is: az önuralomé, a tartásé, amely segít, hogy ne semmisüljön meg az ember. Ennek megfelelően Cserepes Károly népdalbetéteket is felhasználó, néhol keletiesen varázsos hangzású zenéjéből is valami végtelen tisztaság árad. Valószínűleg ezért nem olyan zaklatottak, sebeket feltépők a ,,kettősök” – hiszen a körtánc után természetesen megtalálják egymást a párok: a másik megismerése a következő fázis. A férfiak zárt tenyere tükörré lesz, amelyben inkább csak önmaguk arcát ,,füröszthetik”, mert a nők kezdetben rejtőzködve a férfiak mögé bújnak, kerülik a tükör szembesítését.
A kitárulkozás után újabb fázis következik: mintha a promenádon sétálnánk – s ez már a másik ember nyílt vállalása is lehet. A földre kerülő, egyenként lerakott, a teret felébe metsző rózsaszálak mentén haladnak előre párok. Akár egy fordított ,,utolsó pár, előre fuss” játékban, itt az első pár ,,fut” hátra. A hátrainduló nő elveszi a mögötte álló rózsáját, így annak a társa újabb virágot ad partnerének. A mozgás ugyanaz: a férfi lehajol a rózsáért, megillatozza, elegáns mozdulattal a nő háta mögé helyezi, aki hátranyúlva veszi el. A dinamikus előrehaladás egyenes vonalúságára ráfeszül a hullámzó mozdulat. A rafináltan egyszerű mozgássor úgy hat, mint egy szecessziós indázó motívum – a törékeny elegancia mögött a célratörő magabiztosság. A virágátadás gavallér mozdulatának monoton ismétlődésében egyszerre érezni a kitartó udvarlást s a szerelem erősödését is.
Amennyire megkapó és sokat mondó az egyszerű motívummal játszó kép, annyira megoldatlanok az utazást jelképező mozgások. Közhelyes és illusztratív a képzeletbeli kormánykerék forgatása vagy a Gyalog galoppot idéző lovaglás – máshol elég lehet, itt nagyon kevés, pedig az utazás a produkció egyik kulcsmotívuma. Képileg is háttérbe szorul, erőtlen a földrajzi vándorlás érzékeltetése, így még inkább a lélek utazásáról szól a játék: arról az útról, amelyen férfi s nő halad – hol egymás felé, hol együtt vagy a másiktól szétválva egyedül.
A szindbádi férfiszerepről lévén szó a közös vándorlást elválás követi: a férfiak veszik a kabátjukat, kalapjukat, s a Kamaraszínház üvegfalának üvegajtaján kisétálnak a nyíregyházi éjszakába. A búcsúzás záró képe megint csak egyszerűségében súlyos lezárás: a férfiak visszafordulnak, párát lehelnek az üvegre, egyikük lábával dobog az ajtón – a kivert állat vágyakozásával tapadnak a falhoz, melynek másik oldalán a nők fogadják az üvegen keresztül finom csókjukat. Búcsú, vágyakozás és emlékezés a leheletfinom gesztusban. A négy férfi közül a fedetlen fővel távozó még visszatér ugyan – ő az egyetlen, akit korábbi vándorlásában követ(het)ett társnője –, de tovább kell menni. A súlyos befejezés szinte kettétöri a játékot: ami addig történt, emlékképpé lesz. A játszi könnyedségű kalandok, férfias vágták, fájdalmas egymásra találások és elválások mind a múlt álomképei, töredékek. Ami ránk nehezedik súlyával az az Idő, az Elmúlás.
Több provokációnak ható, brutálisnak tartott, az ösztönlét legmélyebb bugyrait kutató munkához képest Horváth Csaba most ,,kellemes” színházat teremtett. Kellemeset, amelynek azonban drámai sodrása, katartikus szépsége van. S olyan békességet adó ,,titkot” kínál a nézőnek, amelyre a mai kor embere alig-alig találhat rá. Talán a játék egészén végigvonuló belső tartás révén minden fájdalom ellenére a produkcióból a ,,boldog békeidők” időseinek bölcs, a világ törvényeit elfogadó megnyugvását érezni: életünk ugyan állandó utazás, amit az örök keresés, az örök hiány hajt – találunk és vesztünk, de történjék bármi, itt voltunk, szerettek és szerettünk, s amikor kell, elmegyünk. S ez így van rendjén.

Szindbád
Közép-Európa Táncszínház
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Színpadkép: Horváth Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Cserepes Károly
Szcenika: Kovács József
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
Táncosok: Fejes Kitty, Fodor Katalin, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány Kinga, Bora Gábor, Katona Gábor, Rogácsi Péter, Vida Gábor

08. 08. 6. | Nyomtatás |