A darabról

A kutyákból szeretnék kiindulni. Két idézetet olvasok föl, mindkettőt Gézagyerek mondja. Az első így hangzik: „Ahogy én is nézem a szalagot egész nap, úgy mondják, vah, vah, ahogyan én a szalagot, királyok, istenek, kutyaistenek…” (i.m. 15.). És néhány jelenettel később a következőt mondja a fiú a kutyákról: „… hülye vagyok, mint a kutyák, akik az udvarban csaholnak, olyan hülye vagyok, vah, vah…” (i.m. 18.). A kutyákra majd a végén visszatérek.
A darab szerkesztésmódját és világalkotását az jellemzi, hogy azok a kisjelenetek, amelyekből a szöveg fölépül, mind-mind egy-egy mikrovilágot, vagy, ha úgy tetszik, mozaikdarabkákat jelenítenek meg. De ha egymás mellé rakjuk ezeket a mozaikokat, akkor ezek csak érintkeznek egymással, nem alkotnak koherens, homogén világot. Hézagok vannak a mozaikdarabok között, dramaturgiai szempontból és a világteremtés szempontjából is.
Ezt azonban nem tartom a darab hibájának, pusztán mint sajátosságot szeretném megemlíteni. Illetve azt gondolom, hogy talán a mai írásmódnak és befogadói szokásoknak is jobban megfelel, ha egy mű nagyobb szabadságot ad az olvasónak abban, hogy kiegészítse egy mű (egy darab) meg nem írt mozzanatait. Ezek a mikrovilágok jelennek meg a Gézagyerek, a munkatársak, a kőfejtőben dolgozók, a kocsma, a boltos, a szomszédok létközegében is.
Ezeknek a mikrovilágoknak van egy közös vonásuk, mégpedig az, hogy mindegyik hétköznapi trivialitásokkal van tele vagy ezekkel jellemezhető. Mindegyik mikrovilágban, legyen szó a Gézáéról, a munkásokéról, a kocsmáéról, vagy a szomszédokéról, a hétköznapi élet monotóniája van jelen, mindig, unos-untalan ugyanaz történik bennük. Tehát mindig mindenkinek ugyanazok az élettapasztalatai és életcselekvései ismétlődnek újra meg újra, és nagyon-nagyon korlátozott az a tapasztalati kör, ami ezeknek az embereknek a rendelkezésére áll, ami őket jellemzi, továbbá nagyon korlátozott az az intellektus, amivel ők (ezt) a világot fölfogják vagy percipiálják.
A kőnézés Gézát végigkíséri a darabon, hiszen ő már otthon is kőnéző, mivel egyetlen egy tevékenysége van odahaza, mégpedig az, hogy a konyha kövét nézi, és azt számolgatja, hogy a szürkén van-e a fekete, vagy a feketén van-e a szürke. Érdekes módon a kőfejtőben is ugyanez történik, ahol a fekete gumiszalagon haladnak el alatta, a szeme előtt a szürke kövek. Tehát az ő életében, ebből a szempontból (az időtöltés, a munka, a napját kitöltő tevékenység szempontjából) változás nem történik, hiszen ugyanazt kell csinálnia, mind a két helyszínen.
Egy különbség van: és ez a kérdés már fölveti a darabnak azt az összefüggését, hogy a darab valóban nem kínál fel értékítéleteket, pusztán fölmutatja a mozaikdarabkákat. Tehát nincs benne manifeszt írói álláspont arról, hogy van-e különbség abban, ha valaki ugyanazt a tevékenységet munkaként vagy ha időtöltésként végzi. Mert amikor Gézagyerek otthon nézi a követ, akkor ezzel az idejét múlatja, amikor pedig a kőfejtőben nézi a követ, akkor ez neki egy feladat, ez a munka.
Ez a viszonylagosság azzal kapcsolatban, hogy valami érték-e vagy sem, az, hogy egy tényt, egy magatartást minek lehet minősíteni, ez már a fentebb, a kutyákkal kapcsolatban fölolvasott két idézetből, e két nagyon eltérő megítélésből is levezethető. Tehát vagy istenek a kutyák, vagy pedig hülyék. A Gézagyerek is tulajdonképpen ebből a két aspektusból van megjelenítve, azaz vagy ő az Isten, aki ott fönnül abban a buszülésben, és mintegy az ő kezében van annak a világnak a sorsa, ami alatta van, amire ő letekint; vagy pedig a fiú animális szinten van, azon a szinten, mint a házőrző ebek, akik egy dolgot tudnak csak: csaholni és vonítani.
A darabnak az egyik fő motívuma az a kérdés, hogy ki a hülye, illetve hogy melyek azok az ismérvek, amelyek alapján valakit hülyének kell/lehet tekinteni. A darab világában az derül ki, hogy ennek megítélése rendkívül viszonylagos. Mert ha azt mond(hat)juk, hogy a címszereplő hülye, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy vannak nála hülyébbek ebben a világban.
Az is talán az eredetisége vagy újszerűsége a darabnak, hogy a címszereplő, aki korlátolt (nagyon sokféle értelemben korlátolt), nincs nevetségessé téve. Ellentétben a darab többi hülyéjével, akik viszont nevetségessé vannak téve. Tehát ebből is kiderül, hogy a darab nagyon sok aspektusból foglalkozik ezzel a viszonylagossággal, azzal, hogy folyamatosan változik az életben az, hogy mi alapján kerül megítélésre valami vagy valaki, és hogy nincs egy olyan átfogó értékrend, amely kijelölné, hogy a Gézagyereket egyszer istennek kell látni, egyszer pedig olyan ostobának, mint amilyenek a kutyák.
Gézagyerek azért nincs nevetségessé téve, mert van egy olyan vonása, amire a többiek jellemzésében nem találunk példát, talán az anya kivételével, bár ott az anya gondozói szerepe véleményem szerint ellentmondásos. Ezt a tulajdonságot pedig az anya és bolti eladó párbeszéde fogalmazza meg, vagy mondja ki. Rózsika néni azt mondja: „Hát a Gézát lehet is szeretni, nem igaz?” És akkor a boltos azt válaszolja: „Az biztos. Mert a Géza is szeret mindenkit.” (i.m. 17.) Azt gondolom, hogy ebben rejlik a címszereplő elkülönülésének, a többiekkel szembeni kiválóságának magyarázata. Ez a Gézagyerek-féle szeretetteljesség a lelki szegények szeretetteljessége, az a bizonyos „boldogok a lelki szegények”, az együgyűek, akik nincsenek tisztában a világ különböző bűneivel.
Ha pedig a Gézagyerek bolond vagy korlátolt, akkor mindenképpen eszébe jut az embernek, hogy a hülyeséghez, vagy nem normalitáshoz egy közösség alapvetően kétféle módon viszonyul. Az egyik viszony az, amikor a közösség a sajátjának tekinti a maga bolondját és meg is védi, a csoporthoz tartozónak tekinti. Tehát mondjuk Gyuri atyus Mátraszentannán (a Tótékban) beletartozik a falu világába. De ugyanakkor vannak olyan bolondok, akiket a társadalom, a közösség stigmatizál, kirekeszt, nem hagyja őket integrálódni a közösség életébe. Gézagyerekről a darab folyamán nagyon is nyilvánvalóvá válik, hogy ő ennek a közösségnek a része, akkor is, hogyha ugratják, és akkor is, hogyha segíteni próbálnak rajta.
Már a darab címe kiemeli Gézának azt a vonását, ami alapján ő elkülönül a többiektől. Ez pedig az a vonása, hogy felnőtt korú létére, érzelmileg és intellektuálisan gyerek. Az igazi probléma ebben van. Az kiderül a darabból, hogy Géza járt iskolába, orvosokra is történik utalás, de ugyanakkor az igazi probléma vele az, hogy nem vált felnőtté, infantilis maradt.
Ez egy olyan probléma egyébként, amely a magyar drámairodalomban az 1970-es évektől kezdődően nagyon gyakori motívum. Az, hogy a Géza mitől gyerek, azt a darab igazából egyetlen motívumon viszi alaposan végig, ez pedig a rend iránti olthatatlan szomj. Tudjuk jól, hogy egy gyerek számára a rend ad biztonságot, a szabályok, az, hogy mit szabad és mit nem szabad. És Géza számára is a rend ad az életében biztonságot, ezért ragaszkodik olyan csökönyösen azokhoz a szabályokhoz, amiket vele közölnek, hogy mire kell figyelni és mire nem.
A szereplőcsoportok, amire érintőlegesen már utaltam, a két melós (a Banda és a Herda), a két szomszéd, a házaspár, illetve a két kocsmázó (a Krekács és a Gizike). Ezek a szereplők a darabban mind hülyébbek a Gézánál, mindannyian korlátoltabbak nála. Vannak ezeken kívül szóló szerepek, a főnök Laci bácsi, a buszsofőr, illetve a boltos Marika. Ők ebből a szempontból neutrálisak, tehát nincsenek belekeverve igazából ebbe a kérdésbe (a hülyeség mibenlétének kérdésébe), talán a buszsofőrnél szerepel egy ilyen motívum, az akkumulátorral való játék, az, hogy kölcsönadják, visszaszerzik, s ezért mindig elkésik a busz.
A darab szerkesztésmódját az jellemzi, hogy a legtöbb jelenet (nem az összes, a kocsmai sem), duett, tehát párjelenet. Ezekből épül föl a darab, ilyen kettősből áll a legtöbb mozaik. Ezekben a kétszereplős jelentekben az egyik leggyakoribb szerkesztési elv az, hogy az egyik szereplő mindig többet tud, mint a másik, tehát mindig okosabb, vagy ettől látszik a másik egy picit mindig hülyébbnek. Egy másik szerkesztési sajátosság pedig az, hogy a kétszereplős jelenetben az egyik szereplő mindig fölvet egy témát, és akkor perceken át arról folyik a szó.
Mondok egy-két ilyen példát. Aki olvasta vagy látta a darabot, biztosan emlékszik rá, hogy az egyik ilyen körbejárt téma a mű elején a böfögés. Az egyik melós fölböfög valamit, és akkor következik a belső organizmusok sora mint téma. Aztán egy másik példa, amikor valaki valamit elfelejtett vagy nem emlékszik rá, és aztán akkor ezen témáznak hosszasan, hogy na mi az, hogy valamire emlékezni vagy nem emlékezni. Vagy ilyen téma, hogy már itt van a tavasz, és hogy akkor a hűtőszekrényt újra be lehet kapcsolni, mert hogy télire nem volt bekapcsolva, amúgy is olyan hideg és milyen hülye lettem volna, hogy fűtöttem volna a konyhát, és közbe meg hűtöttem volna a sarkot. Tehát fölvetődik egy-egy téma, és akkor azt a szereplők perceken keresztül hosszasan körüljárják.
Ez a szerkesztési elv azt mutatja, hogy a darabban a lényeg nem a történet. A történet nagyon vékony, azt két mondatban el lehet mondani: Gézát fölveszik a kőfejtőbe, ahol rájön, hogy amit csinál, annak nincs értelme. Ráébred, hogy ezt ő nem akarja tovább csinálni, és végül visszakerül abba az állapotba, amiben a darab kezdetén volt. Ez a történet.
Nem (ez) a történet tehát a lényeg a darabban, hanem a helyzetek. A Gézagyerek eszerint egy stáció-dramaturgiával megírt darab, amely nem gyorsítható, nem fokozható, ilyen értelemben nem lehet meghúzni, vagy nem lehet az akciófilmek típusára átfordítani, mert tulajdonképpen a lényege az, hogy ezek a helyzetek voltaképpen mozdulatlanok. Általuk bepillantást nyerünk egy-egy életvilágba, egy-egy ilyen kis mikrokozmoszba, és mindegyikről az derül ki, hogy mindig mindenhol ugyanaz ismétlődik. Tehát a mindennapi élet trivialitásai ismétlődnek mindenütt.
Ugyanakkor van egy olyan rétege ennek az ismétlődésnek, amit elemzés útján nem lehet feltárni. Ezt olvasás közben lehet átélni. Mégpedig azt, hogy ezeknek a dögunalmas, ismétlődő trivialitásoknak a mélyén mégis ott van valamilyen sors. Tehát a darab egy lefokozó módon ábrázolt, redukált világot mutat be, de valahogy mégis ott van ennek a világnak a mélyén a sorsa, vagy a sorssal való szembenézésnek a diadalma. A darabbéli emberek fölmérik vagy megélik, megértik azt, hogy végül is ez az ő életük. Tehát valamilyen halvány, nem nevezném reflexiónak, de valamilyen érzésük keletkezik akkor, hogy tehát akkor ez volna az élet? Akkor ilyen az élet?
Bár a Színházban közölt szövegben nem szerepel, az előadás színlapja a darab „műfaját” istendrámának nevezi meg. Tehát a Géza benne van ebben a bizonyos Úr pozícióban, amikor a szalag fölött ül a székben. Akkor abban a pozícióban van, mint Madáchnál az Úr, aki Madách deizmusa alapján megteremtette ugyan a világot, de annak történéseibe már nem avatkozik bele. Hanem ott fönn ül, és néz. Erről az jut eszembe, hogy vajon unatkozik-e az Isten. Gézának is az a legfőbb problémája, hogy nem cselekedhet. Oda van ültetve fölülre, de csak nézni szabad neki. Ahhoz, hogy cselekedhessen, ahhoz manipulációra, ha úgy tetszik, lázadásra van szükség. És e „megoldás” eszköze egy döglött kutya.
Ez visszavezet a referátum elején tett ígéretemhez. Ha a kutyákkal kezdtem, akkor a kutyákkal is fejezem be – tágabb kontextusban – ezt a kis bevezetőt. A kutya az európai kultúrában halál-metafora, a mitológiabeli Hádész kutyájától Franz Kafka Josef K.-jának pusztulásáig. A magyar kultúrában is mélyen jelen van ez a jelképiség. Ennek jelzésére hozok két példát végezetül két emberről, akik életük vége felé lehet, hogy őrültek voltak, lehet, hogy nem, de mindenesetre valamilyen szinten mindketten stigmatizálva voltak. A kutya meg a halál az ő végzetükben is összekapcsolódik.
Hegyi Béla Latinovits című könyvének a végén szerepel egy beszélgetés Huszárik Zoltánnal, amelyben Huszárik ezeket mondja a színészről: „Ekkor már teljesen elszigetelődött a színháztól. Végül rákényszerült, hogy kirándulást tegyen egy olyan műfajba, amely aztán tényleg nem neki való. Bozzit játszotta az Operettben. Császár István megírta Latinovits halála után, hogy a házmesterné megszólította: látja, azért kellett meghalnia, mert kutya volt. Komolyan vette az eb szerepét. Hát hogyan lehet egy emberből kutya?” (Hegyi Béla: Latinovits. Gondolat, Bp., 1983, 358.) Vagyis élete lezárásaként Latinovits magára vette az eb szerepét, amivel nemcsak önnön fizikai, hanem szimbolikus halálát is megvalósította.
A másik szöveg pedig Remenyik Zsigmondtól való, aki a Szép Szó 1938. január–februári számában írt egy átkozódó szöveget József Attila haláláról. Ő és néhány kollégája, a József Attila halála előtti napon, kocsival ott jártak Balatonszárszón, ahol József Attila könyörgött nekik, hogy vigyék föl Budapestre. De ezt nem tették meg, és ezt Remenyik a következőképpen idézi föl: „ >>Akkor most veletek megyekMajd kedden jössz fel a Lalávalban különben sincs hely, így is szorongunk. Az este folyamán még többször ismételte szándékát, hogy velünk kíván jönni, még kint a sorompónál is, ahol a sárra való tekintettel az autó várakozott, megismételte kívánságát. Úgy tudtuk csak meggyőzni, hogy bennülve a kocsiban megmutattuk neki, hogy merő képtelenség, amihez ragaszkodik, a négyüléses autóban így is öten szorongtunk, hatodiknak, ha akkora lenne is, mint egy kutya, nem lenne hely.” (Remenyik Zsigmond: „Költő és valóság.” Szép Szó, 1938. január–február, 55; idézi: Bókay–Jádi–Stark: „Köztetek lettem én bolond…” [sic!], Magvető, Bp., 1982, 179.)

08. 08. 6. | Nyomtatás |