Férc és píárja

Nem az én tisztem megvédeni a ragyogó tehetségű fiatal izraeli koreográfust, aki napra pontosan két éve mutatta be társulatával Oyster (Osztriga) című alkotását ugyanezen a színpadon. Viharos, megérdemelt sikerrel. Munkájának parádés humora, okos szerkezete, eleganciája, a benne percről percre felszikrázó zabolátlan fantázia egyszerűen nem hasonlítható a drift estjéhez. A mesékkel vont párhuzam sem állja meg a helyét: a mesék – legyenek azok nép- vagy méltán közismert „műmesék” – izgalmas rendszere, tiszta szerkezete, ok-okozati összefüggései távol állnak e munkától. Az álmok világában pedig bármi megtörténhet: logikátlan logikájuk nagyon nehezen modellezhető, bár hajlamosak vagyunk oly gyakran dobálózni (nem csak táncelőadásokról beszélve) az „álomszerű” jelzővel. Ezt a drift-produkcióra nincs miért ráakasztani. Nem érdemli meg. Az előadást ismertető füzetben szó esik még a középkor hangulatát idéző környezetről. Olyan meg nem volt.
A drift táncosai szinte kivétel nélkül igazán jók. Öröm nézni a munkájukat. A Pogány mulatság és pokoli félelem (ironikus) című táncjáték azonban szerkesztetlen és jobbára gyengécske. Az előadás terében vállig érő vastag falat, egyfajta mellvédet látunk, melynek közepétől kissé balra három lépcsőfok indul. A lépcső látszólag a falnak vezet, amely a lépcsősor szélességében azonban megbontható, meg is bontják: az előadás végéig kiveszik onnan a megfelelő falelemet. A játék kezdetén és végén egy nő ül a fokokon – jelenléte keretbe zárja a csapongó produkciót. Az előadás szép, emlékezetes nyitó képében egy férfi jön elő a fal mögül, különös – valóban a középkorba illő – kétágú harsonát fújva. A mágikus hang – mely az előadás végén úgyszintén felcsendül – megborzongatja az embert. A nő eltűnik a lépcsőkről, a fal pedig (báb)paravánná, mellvéddé válik, mely mögött minden és mindenki gyülekezik, aki-ami nem játszik, meg nem pillantandó. A táncosok egymás után tűnnek fel. Sétálnak a fal mögött húzódó emelvényen, mintha erkélyen járnának, néha csak a fejük látszik, néha csak egy-egy porcikájuk, majd sorra előlépnek. Két nő a mellvédre könyökölve lejt sebes tempójú kéz-táncot – testük csak váll fölött látható. Három férfi azt játssza, mintha összenőtt volna a fejük. Bohókásan tapadva, akrobatikus ügyességgel ereszkednek le a magasból, majd kapaszkodnak vissza. Az apró fanyarságokkal tarkított, mégis lírainak induló játék azonban néhány perc után unalmassá válik. És ez így marad az előadás első harmadában. Később megváltozik a gondok jellege.
A Pogány mulatság és pokoli félelemben minden csak kicsit van. A táncosok ügyesek, viccesesek, érdekesek – kicsit. A fal előtti térben ezerszer látott mozdulatok füzérét mutatják be, összejönnek és szétválnak, csoportokba rendeződnek, szétrebbennek és összetapadnak. Nincsenek karakterek (bár látszik, igyekeztek őket megragadni), nincs történet, nincs a tánc tiszta, megejtő szépsége, nincs dráma és komédia se. Zajlik a koreográfia, egyre szembetűnőbb a táncosok közti kvalitásbeli különbség – érdekes, hogy a pályáját kereken két évtizede elkezdett rendező-koreográfus kettős, Béatrice Jaccard és Peter Schelling, az előadás alkotói, a drift vezetői a legerősebbek a táncosok közt. Kettejükre általában csupa öröm ránézni. A munkájukra kevésbé.
A Pogány mulatság és pokoli félelem lírai képekből olykor fekete komédiába, horrorparódiába csap át. Egy idő után már felhagy az ember a logika, a szerkezet utáni kutatással, így nem piszkálja tovább, mikor és miért jön el az az „olykor”. A táncosok élvezik, és ügyesen adják ezt a pár perces, nézőfrissítő futamot. A gegek zöme azt a gyerekkori tréfát idézi, amikor valaki apró lukat tépett egy gyufásdoboz alján, betolta egy ujját, amit előbb összekent piros festékkel, majd a visítozó lányoknak nyitogatta a fedelet, mondván: valami retteneteset talált a földön. A táncosok feje a paraván tetején gurul.  Két játékos hosszú – damillal mozgatott – éktelenül hosszú ördög-nyelvet ölt egymásra. Fekvő férfi lába derékból leválik (persze, hogy két testből raktak ki egy testet), bárd és kés dogozik a végtagokon, és az egész jelenetsor olyan gyorsan pereg, hogy – bár a táncosoknak a trükköket eszük ágában sincs velőtrázó bűvészmutatványként tálalni – a néző hátán végigfut a hideg. E véres tréfafüzér jól esik – ha már könnyed és humoros, jöjjön –, de érthetetlen, hogy miért itt kap helyet, mi köze az előző és elkövetkező helyzetekhez. Hasonlóan megfejthetetlenek az utolsó harmad látványos fénytechnikai megoldásai. Reflektorok fejmagasságban világítják a fal előtt játszókat, apró kis hullám-formákkal maszkolt fény vetül a földre, majd a fal mögött felfüggesztett vászonra, miközben a játéktérbe finoman befújt füstöt fátyolszerűen megfestik a gyönyörű fénypászmák. Egy jelenetben ujjain hosszú, fehér karcsú tölcsért formázó „karmokat” viselő alak lép be, baljós atmoszférába vonva a színt. A harsonákat fújó táncos haja punk-taréjt formáz. Lassan kibogarászható, hogy a frizura a hátára varrt, alig azonosítható sörényben folytatódik. Nem tudni, kik ők. Mit jelentenek ezek a jegyek? Nem tudni, miről esik itt a szó. Középkori katedrálisok kőfaragásait emlegetik a szövegben, okos, túlzó hasonlattal régi daloskönyvek illusztrációit. Miután a szobor és a miniatúra is mozdulatlan, a hasonlat csak a küllemre vonatkozhat – és ilyen vonatkozásban egyáltalán nem állja meg a helyét. A Pogány mulatság és pokoli félelem kevés fantáziával készült, öszvér előadás. Tánc-mesejátéknak zavaros és száraz, látványszínháznak szürke, komédiának száraz és kevés. Olyan, mint egy vég vászon bármely részéről kivágott egyetlen négyzetméternyi anyagdarab. Nem világos, miért az van benne, ami benne van, – a keret egy-egy percébe fogva – mi és miért zajlik benne és milyen logika szerint. Előadói nem válnak egyéniségekké, nincsenek történeteik, viszonyaik éppen csak felvázoltak. Szerepük kitalálatlan. E darabbá összeöltött etűd-füzér egy-egy részletében érdekes, de az, amivé összeáll, gyorsan illanó élmény csupán.

08. 08. 6. | Nyomtatás |