Az elválás történetei
Az utolsó karavánszeráj – Théâtre du Soleil
Ariane Mnouchkine legutóbbi előadásának alcíme Odüsszeák. Ez erős stílusmeghatározást teremt. A történelem (vagy a történetek) kezdetét ugyanis a háborúhoz köti, melyről az Iliász szól, a háborút követő hányattatás megszólaltatásához pedig az Odüsszeia szolgálhat mintául.
Az előadás felidézése előtt érdemes a Nap Színháza odüsszeájáról is néhány szót szólni. A városból kivonult, kommuna-szerű társulás a Párizs melletti vincennes-i erdőben foglalt magának épületet még a hatvanas évek végén. A Cartoucherie, az egykori tölténygyár ma több társulatnak és államilag dotált színháznak helyt adó konglomerátummá fejlődött. A botrányos szenzáció kultúrpiknik-hellyé, ínyenc turistalátványossággá szelídült. Ez az évtizedek óta biztos bázisra lelt csapat éppen előző, aktuális előadásának ausztrál turnéja során kezdte el körvonalazni az új kollektív alkotás témáját, ezúttal a menekültekről, a kényszerű vándorokról. Vendégszereplésük során maga Mnouchkine készített interjúkat Sydney-ben az ottani menekülttábor lakóival, amelyet számos kontinenst felölelő felvételsorozat követett. Indonézia és Új-Zéland után afgán, kurd, iráni, iraki beszámolókat jegyeztek fel a társulat tagjai, míg körvonalazódni nem kezdtek új történetük hősei.
Az előadás felidézése előtt érdemes a Nap Színháza odüsszeájáról is néhány szót szólni. A városból kivonult, kommuna-szerű társulás a Párizs melletti vincennes-i erdőben foglalt magának épületet még a hatvanas évek végén. A Cartoucherie, az egykori tölténygyár ma több társulatnak és államilag dotált színháznak helyt adó konglomerátummá fejlődött. A botrányos szenzáció kultúrpiknik-hellyé, ínyenc turistalátványossággá szelídült. Ez az évtizedek óta biztos bázisra lelt csapat éppen előző, aktuális előadásának ausztrál turnéja során kezdte el körvonalazni az új kollektív alkotás témáját, ezúttal a menekültekről, a kényszerű vándorokról. Vendégszereplésük során maga Mnouchkine készített interjúkat Sydney-ben az ottani menekülttábor lakóival, amelyet számos kontinenst felölelő felvételsorozat követett. Indonézia és Új-Zéland után afgán, kurd, iráni, iraki beszámolókat jegyeztek fel a társulat tagjai, míg körvonalazódni nem kezdtek új történetük hősei.
Jártak Afrikában, de felkeresték a francia kikötőkben elcsípett szökevényeket is. Ariane Mnouchkine még az első jugoszláv válság idején élesen állást foglalt a papírokkal nem rendelkező menekültek mellett, éhségsztrájkolt is, és megnyitotta színházát a szállást keresők előtt. A Balkán nem maradt ki a most rögzített vallomások sorából sem, míg a magántörténelmek szilánkjai, a családi tragédiák immár többszáz órás alapanyagot nem képeztek.
Mielőtt az előadás világáról szólnék, kihagyhatatlannak tűnik a színház épületének megidézése. Azt hiszem, nem a jelen alkotáshoz születtek az előcsarnok freskói, mégis a tér minden részletében megágyaz Az utolsó karavánszeráj világának. Írásképek özöne köszönt a falakon, alattuk gondos francia fordítás, mint a szerelmes szír leány bánkódása a karavánnal útra kelt szerelme kapcsán a XIV. századból. Már körülvesz a bábeli zűrzavar, a közönség is sokkal színesebb, mint bármely párizsi előadástól várnám. Az előtérben a büfé is mintha az Ezeregyéjszaka finomságait kínálná, és a pult mögötti sminkek, jelmezek elárulják, valójában beöltözött, már csak a nézőkre váró csapat színész fogad. A belső teret finoman batikolt fátylak lengik be, a színpadi fekete helyetti semleges szürkéskék a padlótól kezdve mindennek tompa tengerszínt ad. A szín jobbján áttetsző hártya feszül az előadás önleleplezéséül: mögötte tekintélyes jelmez- és kelléktár, illetve a zenei szerkesztő-technikus kapott itt helyet. Cirkuszi lámpafüzér világítja meg a nézők alatt a téglapadlót, amíg az utolsó készülődések világába csöppenünk.
A színház április óta játssza a tanúvallomások felvételein alapuló, színészi improvizációkból született tizenkilenc elbeszélést. Egy lehetséges verziónak tekintik a válogatást, amely A kegyetlen folyó címet kapta. Valójában novella-szeletekről van szó, az egyes, gondosan, leltári számmal ellátott jelenetek, más szálak közbevetésével, szaggatottan számos történetet villantanak fel. Előbb azonban előszó vetül finom kézírással a vászonra, szimultán női hang köszönti a távoli szeretett barátnét, akinek sorsa, mint sok társáé, rögvest megidéztetik. A furfangos színpad vagy inkább a színészi asszisztencia leplekkel viharos folyót mímel, melyen kétségbeesetten igyekszik átvergődni egy család. Hangfelvétel a zúgó árt festi a jelenet alá, a pontos, realitást mímelő gesztusokat a színpadi gépezetet mozgató csapat segíti. Az átkelés során van, aki átjut a túlpartra, némelyek az innensőn rekednek, egy fiú pedig a folyóba vész. Ennél többet később sem tudunk meg, mint hogy valakik menni kényszerülnek, s vagy rajtavesztenek, vagy eljutnak vándorlásuk pillanatnyi nyugvópontjára. A történet-szeletkék mintegy közvetlen rekonstrukciói a hányattatás stációinak, illetve egyfajta boldogulás és boldogság keresésének.
Négy epizódban vonul végig az előadáson az Egy afgán szerelem címmel jelzett történet. Az idill jelképe egy madár, csivitel a pár felett, míg a fiút mozgósítani akaró vének meg nem ölik előbb őt, majd a szerelmeseket. Éles vágás. Aki szintén rosszul tette, hogy maradt; a moszkvai, telefonfülke alatt begubózott hajléktalan. És aki az elmenekülést választotta: a teheráni, fűszeres nyári estén megvesszőzött lány. Későbbi telefonbeszélgetése haza fricskáz, miszerint mennyire kedvesek is a franciák, ahol minden ajtó nyitva áll előttük, és igen, egyenesen a Champs Elysées-n laknak. Egyébként Franciaország nagyon ironikusan jelenik meg az előadásban, az emberi jogok hazájaként, ahol a kilakoltatásnál a pátosszal előhúzott kondomra is jut idő. Vagy suta udvarlási kísérleteknek leszünk tanúi: Calais-ban, a kikötőben kebabra invitál egy helyi lányt az idegen, s valamerre egy strandon egy férfi az óráját rejti a homokba, kapcsolatfelvétel gyanánt, amelyet a detektorral felszerelkezett hölgy szemrebbenés nélkül letagad. Aztán egy visszaköszönő játék: átvágott kerítés egy pontosan meg sem jelölt határon, ahol lassan rítusos napi visszatoloncolást játszanak szökevények és határőrök. A két felvonás közti szünet dala is arról búslakodik, hogy azoknak is tilos együtt lenniük, akik pedig szeretik egymást. Aztán, mintegy végső kicsengésként a keserű tanulság. Miután megjártuk Bosznia-Hercegovinát, sőt Kaboul is felszabadult, egyesek mégis 3000 dollárért vesznek kutyát, míg e hontalanok mit sem érnek.
Megközelítőleg száz karakter, akik az Ezeregyéjszakai meséit távolról megidézve, Seherezádét kézenfogva három óra hosszat beszélnek hozzánk. A felkerekedni kényszerülő szereplők sokszor saját nyelvükön szólalnak meg, és a megértést segítő támpontok, feliratok helye változatos, kizökkentő. A közvetlen, katatón sugallt mondanivalót egyébként technikai bravúr csavarja meg, nemcsak a kezdeti viharos folyót, de lényegében minden helyváltoztatást néma színészek segítenek. A polifonikus szerkezetet ugyanis tagolja, emészthetővé teszi az összekötő levelezés-jellegű szövegrészletek mellett a lélegzetelállítóan pontosan működő bedíszletezés. Ezzel azonban keveset mondok, a színészek ugyanis gördeszkaszerű kis platókon siklanak színre, a jelenetek díszlete is ezeken a deszkákon felépített kunyhó, megidézett szállás. Esetleg egy nyírfa vagy cédrus a térben elhelyezése ad a couleure locale-hoz. A színésznek tehát van egy mozgatója, vagy másképpen ez a másik személy szinte eljátszatja, mintegy elbábozza a párjával a történetet. Ez a tükrözött jelleg (a térdelő-guggoló színészek hasonló kosztümökben mozognak és mozgatnak) vagy alázatos játék egyértelműen megemeli az elbeszélés naiv jellegét.
Kiknek is szól az előadás? Tanúnak hív? Vádlottnak, hogy lám csak, így bántok velünk, menekülőkkel? Nem véletlenül nagyon megosztott az előadást méltató kritikák sora. Általános bírálat, miszerint Mnouchkine-nak, ha név szerint nem is jegyzi az alkotást, mégsem csak jegyet kellene szednie a színházában. Vagy pedig igenis, kérünk még történeteket. Arról, hogyan válik széppé a hátunk mögött hagyott táj és ember, és hogy valamiért mégiscsak jó valamire a vándorlás, amely itt akár egy életútra kiterjesztett metafora. Mindannyian megtűrt vándorok lennénk, ezért nem csak üres gesztus az előadás egymásrafigyelésre hívó szava. S amiért érdemes végigülni a hosszú órákat, az talán az igenis vállaltan rózsaszínbe hajló ölelés, amikor az este harmincnyolc közreműködője két oszlopban a színpad két pólusán, mint valami virgonc „adj király katonát”-játékba kezdve egymás felé rohan, majd hosszan átöleli az útjába akadót. A taps őszintén harsog a teremben, talán mégsem vagyunk olyan rosszak?
Avignonban az elmaradó fesztivállal nem kapott szállást Az utolsó karavánszeráj. Harcos kedvű a rendezőnő, aki szerint a színház harc. Mégis ellenzi a jelenleg országszerte gyűrűző sztrájkot. Szerinte a színház saját eszközeivel vívható meg bármilyen vele kapcsolatos küzdelem. Avignonban közönségtalálkozót szervezett. Sajnálja, hogy valódi, az előadásáról is szóló, nem jöhet létre ez alkalommal, de őszre új válogatást ígér a begyűjtött történetekből. Vívja a harcát, ahol az elválás a közönségre találásban folytatódik. 2004-ben negyvenedik születésnapját üli a Nap Színháza. Harmincöt színészből tizenketten újak a kollektív alkotásban. Ausztrál, angol helyszíneket ígér az őszi, újrafogalmazott kreáció, egy újabb, reményeik szerint megélhető utópiát.
Mielőtt az előadás világáról szólnék, kihagyhatatlannak tűnik a színház épületének megidézése. Azt hiszem, nem a jelen alkotáshoz születtek az előcsarnok freskói, mégis a tér minden részletében megágyaz Az utolsó karavánszeráj világának. Írásképek özöne köszönt a falakon, alattuk gondos francia fordítás, mint a szerelmes szír leány bánkódása a karavánnal útra kelt szerelme kapcsán a XIV. századból. Már körülvesz a bábeli zűrzavar, a közönség is sokkal színesebb, mint bármely párizsi előadástól várnám. Az előtérben a büfé is mintha az Ezeregyéjszaka finomságait kínálná, és a pult mögötti sminkek, jelmezek elárulják, valójában beöltözött, már csak a nézőkre váró csapat színész fogad. A belső teret finoman batikolt fátylak lengik be, a színpadi fekete helyetti semleges szürkéskék a padlótól kezdve mindennek tompa tengerszínt ad. A szín jobbján áttetsző hártya feszül az előadás önleleplezéséül: mögötte tekintélyes jelmez- és kelléktár, illetve a zenei szerkesztő-technikus kapott itt helyet. Cirkuszi lámpafüzér világítja meg a nézők alatt a téglapadlót, amíg az utolsó készülődések világába csöppenünk.
A színház április óta játssza a tanúvallomások felvételein alapuló, színészi improvizációkból született tizenkilenc elbeszélést. Egy lehetséges verziónak tekintik a válogatást, amely A kegyetlen folyó címet kapta. Valójában novella-szeletekről van szó, az egyes, gondosan, leltári számmal ellátott jelenetek, más szálak közbevetésével, szaggatottan számos történetet villantanak fel. Előbb azonban előszó vetül finom kézírással a vászonra, szimultán női hang köszönti a távoli szeretett barátnét, akinek sorsa, mint sok társáé, rögvest megidéztetik. A furfangos színpad vagy inkább a színészi asszisztencia leplekkel viharos folyót mímel, melyen kétségbeesetten igyekszik átvergődni egy család. Hangfelvétel a zúgó árt festi a jelenet alá, a pontos, realitást mímelő gesztusokat a színpadi gépezetet mozgató csapat segíti. Az átkelés során van, aki átjut a túlpartra, némelyek az innensőn rekednek, egy fiú pedig a folyóba vész. Ennél többet később sem tudunk meg, mint hogy valakik menni kényszerülnek, s vagy rajtavesztenek, vagy eljutnak vándorlásuk pillanatnyi nyugvópontjára. A történet-szeletkék mintegy közvetlen rekonstrukciói a hányattatás stációinak, illetve egyfajta boldogulás és boldogság keresésének.
Négy epizódban vonul végig az előadáson az Egy afgán szerelem címmel jelzett történet. Az idill jelképe egy madár, csivitel a pár felett, míg a fiút mozgósítani akaró vének meg nem ölik előbb őt, majd a szerelmeseket. Éles vágás. Aki szintén rosszul tette, hogy maradt; a moszkvai, telefonfülke alatt begubózott hajléktalan. És aki az elmenekülést választotta: a teheráni, fűszeres nyári estén megvesszőzött lány. Későbbi telefonbeszélgetése haza fricskáz, miszerint mennyire kedvesek is a franciák, ahol minden ajtó nyitva áll előttük, és igen, egyenesen a Champs Elysées-n laknak. Egyébként Franciaország nagyon ironikusan jelenik meg az előadásban, az emberi jogok hazájaként, ahol a kilakoltatásnál a pátosszal előhúzott kondomra is jut idő. Vagy suta udvarlási kísérleteknek leszünk tanúi: Calais-ban, a kikötőben kebabra invitál egy helyi lányt az idegen, s valamerre egy strandon egy férfi az óráját rejti a homokba, kapcsolatfelvétel gyanánt, amelyet a detektorral felszerelkezett hölgy szemrebbenés nélkül letagad. Aztán egy visszaköszönő játék: átvágott kerítés egy pontosan meg sem jelölt határon, ahol lassan rítusos napi visszatoloncolást játszanak szökevények és határőrök. A két felvonás közti szünet dala is arról búslakodik, hogy azoknak is tilos együtt lenniük, akik pedig szeretik egymást. Aztán, mintegy végső kicsengésként a keserű tanulság. Miután megjártuk Bosznia-Hercegovinát, sőt Kaboul is felszabadult, egyesek mégis 3000 dollárért vesznek kutyát, míg e hontalanok mit sem érnek.
Megközelítőleg száz karakter, akik az Ezeregyéjszakai meséit távolról megidézve, Seherezádét kézenfogva három óra hosszat beszélnek hozzánk. A felkerekedni kényszerülő szereplők sokszor saját nyelvükön szólalnak meg, és a megértést segítő támpontok, feliratok helye változatos, kizökkentő. A közvetlen, katatón sugallt mondanivalót egyébként technikai bravúr csavarja meg, nemcsak a kezdeti viharos folyót, de lényegében minden helyváltoztatást néma színészek segítenek. A polifonikus szerkezetet ugyanis tagolja, emészthetővé teszi az összekötő levelezés-jellegű szövegrészletek mellett a lélegzetelállítóan pontosan működő bedíszletezés. Ezzel azonban keveset mondok, a színészek ugyanis gördeszkaszerű kis platókon siklanak színre, a jelenetek díszlete is ezeken a deszkákon felépített kunyhó, megidézett szállás. Esetleg egy nyírfa vagy cédrus a térben elhelyezése ad a couleure locale-hoz. A színésznek tehát van egy mozgatója, vagy másképpen ez a másik személy szinte eljátszatja, mintegy elbábozza a párjával a történetet. Ez a tükrözött jelleg (a térdelő-guggoló színészek hasonló kosztümökben mozognak és mozgatnak) vagy alázatos játék egyértelműen megemeli az elbeszélés naiv jellegét.
Kiknek is szól az előadás? Tanúnak hív? Vádlottnak, hogy lám csak, így bántok velünk, menekülőkkel? Nem véletlenül nagyon megosztott az előadást méltató kritikák sora. Általános bírálat, miszerint Mnouchkine-nak, ha név szerint nem is jegyzi az alkotást, mégsem csak jegyet kellene szednie a színházában. Vagy pedig igenis, kérünk még történeteket. Arról, hogyan válik széppé a hátunk mögött hagyott táj és ember, és hogy valamiért mégiscsak jó valamire a vándorlás, amely itt akár egy életútra kiterjesztett metafora. Mindannyian megtűrt vándorok lennénk, ezért nem csak üres gesztus az előadás egymásrafigyelésre hívó szava. S amiért érdemes végigülni a hosszú órákat, az talán az igenis vállaltan rózsaszínbe hajló ölelés, amikor az este harmincnyolc közreműködője két oszlopban a színpad két pólusán, mint valami virgonc „adj király katonát”-játékba kezdve egymás felé rohan, majd hosszan átöleli az útjába akadót. A taps őszintén harsog a teremben, talán mégsem vagyunk olyan rosszak?
Avignonban az elmaradó fesztivállal nem kapott szállást Az utolsó karavánszeráj. Harcos kedvű a rendezőnő, aki szerint a színház harc. Mégis ellenzi a jelenleg országszerte gyűrűző sztrájkot. Szerinte a színház saját eszközeivel vívható meg bármilyen vele kapcsolatos küzdelem. Avignonban közönségtalálkozót szervezett. Sajnálja, hogy valódi, az előadásáról is szóló, nem jöhet létre ez alkalommal, de őszre új válogatást ígér a begyűjtött történetekből. Vívja a harcát, ahol az elválás a közönségre találásban folytatódik. 2004-ben negyvenedik születésnapját üli a Nap Színháza. Harmincöt színészből tizenketten újak a kollektív alkotásban. Ausztrál, angol helyszíneket ígér az őszi, újrafogalmazott kreáció, egy újabb, reményeik szerint megélhető utópiát.
08. 08. 6.
| Nyomtatás |
|
Szóljon hozzá!
|
