Martin és Móricz Szatmárban

Érzem, hogy megelevenedik bennem a helyszín, tudom, hol vagyok, tudom, kikkel találkozom. A sötétben, a madárdal mögül gramofon zenéje hallik. Egy hosszú asztalnál, a szélen egy csoport férfi ül, egy hajdanán volt szombat délutánon, a kocsma teraszán fényképezkednek. Belesüllyedünk az eleven képbe s az időtlen alkonyi trillába.
Mint az emlék, múlik a pillanat. A dal elnémul, helye kattog, dobog. Egy férfi jöttével megérkezik az első verbunk. Az asztal népe mind odafordul. Hatalmas rácsszerkezet mögé magasodik a zenére megeredő, rugózva készülődő test árnyéka, amint lassan nekilódul. Könnyedség és erő, virtus és kecsesség hatja át a mozdulatokat, fáradhatatlan rugaszkodás, fölpattanás és kifinomult testdobolás, kézzel-lábbal való ritmusverés jellemző rá. A férfiszóló a spontán kocsmai férfimulatságok tánca volt egykor, de a páros táncot bevezető tánckezdő, illetve ünnepi táncközi szünetekben mutatványos, szórakoztató szerepet is betöltött. Motívumkincse megegyezik az egész vidékre jellemző férfitáncéval, de fokozottabb mértékben átszínezik a magyar szóló műtáncelemei is. A szatmári csárdás egyik alapvető törvénye a fennhangsúlyosság, vagyis a zene első ütemére alulról felfelé történő merőleges mozgás. Szatmárban magyar verbunknak neveznek egy a csárdásnál lassúbb tempójú, bemutató jellegű feszes táncot, amely egy bizonyos, következetesen felépített szerkezettel rendelkezik. A verbunkban gyakoriak a friss csárdás motívumai is. Ez azt jelenti, hogy a táncdallam elején lépő, bokázó majd szökkenő mozdulatokkal kezdik, és a második részben végeznek nagyobb, szélesebb, általában csapásoló mozgásokat.
A koreográfia során gazdag variációját látjuk a férfitáncnak, többek között olyat is, amit nővel párosan vagy hármasban táncolnak. Ilyen esetekben a pár elengedi egymást, vagy össze sem fogózkodik. Ilyenkor a nő a férfi mozgását kíséri a táncával. A magyar verbunk motívumkincsében nem mutat nagy különbséget a csárdás különböző típusainak a mozdulatanyagával szemben, és elsősorban a fent említett sajátosságok választják el attól.
A Szatmárban láthatunk néhány viszonylag szórványosan előforduló, hármas tagozódású férfi szóló táncot (a csendes, kimért lépéseket a csárdás gazdagabb, majd az ugrós virtuóz formakészlete követi), lassú és friss csárdást, túr-táncokat (házszentelő, csűrdöngölő) és archaikus cigány táncokat.
Látunk továbbá több pásztortáncot és botolót, amelyekben játékos, virtuskodó, mutatványos elemek dominálnak. (bot láb alatti dugdosása, keresztbefektetett bot fölötti “nyúltánc”, virtuóz bot-forgatás stb.)
A termékeny és tapasztalt koreográfus, Zsuráfszki Zoltán a Szatmárban sokkal inkább dokumentarista, mint korábban. Egy az egyben látjuk a táncrendek lefolyását, semmiféle színpadiasságot, vagy megrendezettséget nem érzékelünk. Ha épp nem táncolnak, ünneplő parasztok ők, öregek, fiatalok, a föld és a természet urai, akik azért jöttek össze, hogy összetartozásukat megújítsák és megerősítsék. Együtt énekelnek, egymásnak táncolnak, összefogózkodnak és versengenek egymással.
A koreográfia négy egységbe tömöríti a táncokat, s ezeken az egységeken belül jelenetről jelenetre mutatja be az egykori szokáshoz híven és méltón felelevenített táncrendet. A közösség tagjai egymás közönségei is egyben, de egymás táncospárjai, énekestársai is. A legények az asztalnál sorra beállnak a táncba. Mindenki maga szerint figurázza, saját virtusa és tudomása szerint, méltóságteljesen, könnyedén és derűsen, s ha kiáll a táncból, baráti karéjba lép, átölelik, veregetik.
Nem csak táncot látunk. Létformát, szokást, kedvet, temperamentumot. Egyik jelenet bomlik elő a másikból, ám a feszes szerkezetet finoman meglágyítja a közösség tagjainak egymáshoz való viszonya: meleg, rokoni gesztusaik, az összetartozás megannyi jele és nyoma egy stabil, tiszta világrend működéséről vallanak.
A méltóságteljes és erőteljes férfitánc végére általában megérkeznek a lányok és az asszonyok. Szépségükben, tartásukban egyformák és páratlanok, mozgásuk apró pici rafinált labdácskához hasonlatos, ami hol gurul, hol suhan, hol pedig rugózik és pattog. Alapvetően ugrós, bokázó, toppantós és ringó a lábjátékuk, tartásuk kiskancsó, karjaik indaszerűen erősek és hajlékonyak. Arcuk, jelenlétük mint a hold, kereng-forog napja körül, még ha szólózik is.
A koreográfia alkotói láthatóan arra törekedtek, hogy a gyűjtésekből ismert miliők, közösségi helyszínek az egyéni minták gazdagságán keresztül váljanak láthatóvá. Mintha minden egyes táncosra egy dokumentumfilmhős alakja vetülne, rég elfeledett karakterek, arcok élednek.
Az eleven tánctár egyik gyöngyszeme a harmadik egységbe foglalt cigány tánc füzér. A szatmári táncdialektus ismertetése hiányos lenne nélküle. A férfiszóló motívumkincse, szerkezeti felépítése feltűnő hasonlóságokat mutat a közép-erdélyi székelyek és románok pontozó és fecioreasca nevű táncaival. Tempójuk, metrikai-ritmikai vonásaik is hasonlóak. A cigányok előadásmódjának, testtartásának és táncközbeni magatartásának sajátos vonásai azonban elütnek a legényesétől. A fiataloknál a csapásoló mozgások már uralkodnak a virtuóz, nagyobb tánckészséget igénylő lábmozgásokkal szemben. A páros cigánytánc pedig a páros táncok fejlődésének azt a primér fokát őrzi, amikor tánc közben a nő és a férfi még sohasem fogódzik össze, hanem egymással szemben, egymás körül táncolnak, anélkül, hogy egymást érintenék. A páros cigánytánc lényeges tartalmi mozzanata a csalogatás. A táncolók igyekeznek egymás háta mögé kerülni vagy hirtelen meglepő fordulatokat, irányváltoztatásokat tenni, hogy párjukat megzavarják, “becsapják”. A kézzel való pattogtatás állandó karkörzéssel társul, és a csípő enyhe forgatása a tánc érzékiségének a benyomását kelti.
A fergeteges zenekíséret és a fény varázslata összefonódik az eseményekkel, putriból átmegyünk az udvarházba, szérűről az árokpartra vagy a kocsmába, hogy énekeljünk, táncoljunk. A Szatmár valóságként, és nem kimódolt műként zajlik. Egymásba fonódnak miliők, idősíkok csúsznak egymás mellé, mintha a múlt összes táncmulatságát végigtáncoltuk volna, s most emlékezetünk képernyőjén csüngenénk. Mintha az archívum bennünk volna.
Amikor a függöny összemegy, én legszívesebben hazamennék, s visszajönnék inkább holnap, hogy az est második részét megnézzem. Túlságosan telítődöm, kiteljesedtem, meghíztam tőle, mozdulatlanságra és némaságra vágyom, hogy tovább tartson a hatás. Móriczra átállni mégse volt olyan nagyon nehéz, hamar belejöttem.
Az est második része külön egység. Külön mű. Sőt, hét kis külön mű. Boldog emberek a címe, és voltaképpen az emberi boldogulás, az emberi sors mintázataiból villannak fel képek, képzetek, amelyeket Móricz, Nagy László, József Attila műveiből választottak ki az alkotók, és ültették át őket a tánc nyelvére.
Az egyik érdekessége az volt a hét etűdnek, hogy építkezésük zene- és látványközpontú, mozgásnyelvükben archaikus, kerek dramaturgiájú, frappáns művek sikeredtek, amelyek szerkesztésükben és zenei anyagukban a sejtetés, a drámai fordulatosság, és a varázslat érzetét keltik életre. Vincze Zsuzsa és Zsuráfszki Zoltán koreográfiái nem erőszakolják meg az archaikus előadásmódot, de árnyaltabbá, dramatikusabbá teszik a táncnyelv kifejeződési lehetőségeit. Nem a mozdulat új, nem a tánc újul meg. Formáját megtartva inkább kitágul, és hangsúlyosabban válik a szellemi-lelki tartalmak kifejezőjévé, a tánc befogadójává válik a drámának.
A másik érdekességet abban látom, hogy az alapul vett irodalmi műveken túl (és által) a különféle karakterek archetípusokként jelennek meg: a betyár, a siratóasszonyok, a katona, a méregkeverők, a leány, a legény, az Ember. A maguk valójában, színjáték nélkül.
Az est első részének élménye lexikális, emlékszerű, muzeális és valóságos egyben, a második rész kalandosabb: költők, írók, zenészek és táncosok szövetségének csodálatos kalandja a színházcsinálás mesevilágában: valóban balladisztikus, tömör tömböket alkottak, amelyek egyenként a saját belső törvényszerűségeik (mint téralkotás, dramaturgia, koreográfiai elemek) szerint alakultak ki.
Minden egynek saját világa, mégis egymással azonos nyelvezete van. Talán ez köti őket egybe. Talán nem is kell őket egyben látni. Talán jó lenne, ha minden estére jutna egy.

Szatmár. Élő  Martin Archívum Sorozat III.
Budapest Táncegyüttes

Néprajzi szaktanácsadó: Dr. Ratkó Lujza
Jelmez: Vincze Zsuzsa
Látványterv: Vincze Zoltán
Szcenika: Juhász Ottó
Zenei szerkesztő: Árendás Péter
Rendező-koreográfus: Zsuráfszki Zoltán
Előadó: a Budapest Táncegyüttes tánckara és zenekara

Helyszín: Nemzeti Táncszínház



Boldog Emberek (Móricztól…)
Budapest Táncegyüttes

Zene: Árendás Péter, Kiss Ferenc, Gryllus Dániel, Balogh Kálmán,
Koreográfia: Vincze Zsuzsa, Zsuráfszki Zoltán
Zenei szerkesztő: Árendás Péter
Rendező: Zsuráfszki Zoltán

Előadó: a Budapest Táncegyüttes tánckara és zenekara

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

08. 08. 7. | Nyomtatás |