Ugrás a sötétbe…

Nem minden improvizáció marad meg az ember emlékezetében ilyen élesen, nem minden improvizáció hozza felszínre ilyen elegánsan a mélyben lappangó igazat. Az improvizáció igazából meglehetősen veszélyes műfaj. Ha rosszul sikerül, megmarad a banalitások terepén, vagy épp ellenkezőleg, az ismeretlen igazság keresése közben átcsúszik azon a határon, ami publikusan még vállalható.
Az említett MU színházi eset óta eltelt időszak azt mutatja: az improvizáció a műfaji nehézségek ellenére is betörni látszik a kőszínházak falai közé, és frissességénél, megismételhetetlen jellegénél, lüktető elevenségénél fogva egyre szélesebb közönséget vonz mind a verbális, mind a táncszínházi előadásokon. Történhet ez pedig egyfelől azért, mert vannak művészeink, akik a világban jártukban-keltükben kellően megértek-megedződtek ahhoz, hogy képesek legyenek az improvizációt megszelídíteni, veszélyes bugyrait kikerülni, és finom érzékkel meg tudják találni azt a szűk kis ösvényt, amelyen keresztül a közönséggel együtt utazva eljuthatnak az ismerttől az ismeretlenig. Másfelől pedig azért, mert igény van az improvizációra, arra, hogy nyitott végű, magas várakozási fokú dramaturgiát lássunk.  
Gál Eszter és Sőrés Zsolt elkötelezett újítók és kísérletezők. A két művész közös és egymástól független munkáiban egyaránt a megszokottól való eltérés lehetőségeit kutatja. Vakfolt című közös improvizációjukat két egymást követő estén láthatták az érdeklődők a MU Színház emeleti kistermében október végén a K.E.R.T. program keretén belül.
Gál Eszter közel tíz éve készíti saját koreográfiáit magyar és külföldi művészekkel. A Budapest Tánciskola és az arnhemi Művészeti Fõiskola Tánc Tagozata (Hollandia) állandó vendégtanáraként mozgás és release technikát, kontakt improvizációt és kompozíciót tanít. Rendszeres meghívott vendégtanára külföldi mesterkurzusoknak és nemzetközi fesztiváloknak Magyarországi improvizációs munkáiban együtt dolgozik Dóra Attila, Sõrés Zsolt, Szokolay Dongó Balázs, Gerőy Tamás, Grencsó István zenészekkel és a Bálványos Társulattal, valamint a 2001 nyarán alakult L1 táncművészeivel. 2003-ban megalakította saját együttesét Company ST néven.
Sőrés Zsolt experimentális zenész, zeneszerző, író és konceptuális művész, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1996-tól a Magyar Műhely avantgárd és experimentális művészeti folyóirat egyik felelős szerkesztője, 1992-től a Tilos Rádió műsorszerkesztője. Érdeklődési és tevékenységi területe az avantgárd zene mellett a különböző művészetek marginális és határterületei. Fő hangszerei a hegedű, a brácsa és az elektronika. Évek óta dolgozik együtt külföldi és magyar képzőművészekkel, experimentális költőkkel, táncosokkal.
Kettejük egy térben és egy időben való találkozásához ideális helyszínt választottak. Az emeleti kis “fekete lyuk” fekete padlójával és ablaktalan fekete falaival mindenképpen alkalmas rá, hogy megteremtse a Vakfolt atmoszféráját, amelyben a közös “semmit-nem-tudás” állapota megszülethet. A közönség számára a teremben körben székek vannak elhelyezve. A hátsó falnál Sőrés Zsolt hangpultja és hangalkotáshoz szükséges hangszerei, kis csengők, üvegek, a brácsa, rádió, és más, hangkészítésre alkalmas eszközei sorakoznak. Gál Eszter számára még ennyi eszköz sem adatott – számára a saját teste, az előtte álló üres tér és zenésztársa jelenléte alkotja majd a kiindulópontot és referenciakeretet.
A táncosnő az előadás kezdetén a sarokban egy széken ül, majd lassan egyre lejjebb csúszik. Ahogy fejét himbálja, ringatózása fokozatosan kiterjed egész testére… Csak akkor áll föl székéből, és kezdi meg táncát, amikor már úgy érzi, megszabadult a tehertől, hogy bármiféle elvárásának, legyen az önmagáé, zenésztársáé vagy a közönségé, meg akarjon felelni. Izgalmas látni ezt az átalakulást – és még izgalmasabb megélni, ahogy ez a fajta transzformáció a közönségre is átragad. Talán túlzás azt mondani, hogy transz állapotba kerülünk, mégis, valami hasonlóról van szó. Valami mélyen megmozdul, elmozdul, átalakul bennünk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy “kiüresedtünk”. Nem “akarunk” már semmit, nincsenek elvárásaink, és nincsenek ellenállásaink, a nyitottság nyitottságot szül, és egyszerűen nem tehetünk mást, mint odaadjuk magunkat a művészeknek… “Állunk elébük” – ahogyan ők is mielénk, és készen állunk rá, hogy elfogadjuk őket, hogy odaadhassák magukat nekünk – egyszerűen és magától értetődően, úgy, ahogy épp ma este vannak.
Az előadás során igazából nem történik semmi egetverő vagy botrányos dolog. “Csupáncsak” felépül a szemünk előtt, mint egy finom pókháló, lépésről lépésre, véletlenek és szükségszerűségek láncolatán keresztül a két művész kapcsolatának szövedéke, amibe rejtélyes módon mi, a közönség is belekomponálódunk. Az így létrejövő mozgás- és hangszövedék egyik kiemelkedő pillanata, amikor a zenész-irodalmár Sőrés Zsolt a beálló csendben egyszer csak az Univerzum képének egy sintoista hagyományáról kezd beszélni. Az előadás egy másik pontján a táncos mozdulatainak zaját a zenész hanginstallációként is értelmezi, és hangszereivel, majd élő beszédével válaszol rá. Mindez fordítva is működik – a zenész mozdulatait a táncosnő táncként is értelmezi, és beemeli saját improvizációjába. A zenész a táncos hívására megy be a térbe. Ekkor számára megváltozik a perspektíva – az, hogy nemcsak a hangjaival, hanem a testével és mozdulataival is jelen van a térben, megváltoztatja kettejük viszonyát is, és a közönségnek is új élményt ad. Hihetetlenül finom folyamatot indít el, amikor egy mozgás akusztikája kerül előtérbe. Ehhez nem kell, hogy a mozgás hangos legyen. Elég egy apró fennakadás, mondjuk, amikor a zenész vonója megpattan egy bütykön, vagy amikor a táncosnő lüktetést visz a mozgásába, majd lelassul. Megannyi zenei folyamat, amelyből el lehet indulni új utakra. Minden kérdés és válasz, ami kettejük között zajlik, egymás világának tiszteletben tartásával, túlzások nélkül, elegánsan történik. Nem hatolnak be illetéktelenül egymás világába, de megtalálják a hidat egymáshoz. Ide tartozik az a jelenet is, amikor Gál Eszter maga elé motyogását Sőrés Zsolt “tévesen” úgy értelmezi, mintha a táncosnő a hasában hordott – külső szemlélő számára még éppen csak hogy sejthető – magzatához beszélne… A félreértés önmagában is csodás, és szerencsére nem kerekítenek belőle sluszpoént. Inkább tovább építik a táncosnő számára nyílt teret és lehetőséget, amelyben – némiképp eltérően korábbi improvizációitól – ezúttal érzelmekkel és hangulatokkal is operál, elvállalva egyfajta karakterjátékot.
Hogy a szemünk láttára felépülő, szigorúan öntörvényű világban végül az ismétlés önkéntelenül megtörténik, tulajdonképpen nem is ér váratlanul bennünket. Gál Eszter valamikor középidőben kimegy a teremből, aztán visszatér. Ezt a kivonulást az előadás végén párban ismétlik meg…
A szisztematikus, lépésről lépésre való építkezés az 50 perc elteltével létrehozza a maga formáját – mire lejár az idő, egy kész előadásra tekinthetünk vissza.
De amikor hazamegyünk, nem csak a konkrét történésekre fogunk emlékezni.
Másképp tanít ez a műfaj, mint a katarzisra kihegyezett, tökéletesre gyúrt dramaturgia. Emlékezetünkbe nemcsak a “jelenetté” formálódott etűdök vésődnek be – hanem az a hangulat, az a közeg is, amelyben ezek az etűdök megszülethettek. Ez a közeg pedig nem más, mint a szabadság először ijesztő, aztán felemelő élménye.
A két művész improvizációja során létrejött az a kontextus, amelyben már valóban minden megtörténhetett az “elrontás” veszélye nélkül. Ebben a közegben a kockázat vállalása értelmessé és felszabadítóvá, nem pedig veszélyessé és bénítóvá vált. Ha ez a közeg nem született volna meg – gyakorlatilag bármit csinálhattak volna, hatástalan lett volna. Mivel azonban ez a közeg megszületett – nem kellett attól félniük, hogy egy rossz mozdulat, egy félresikerült gesztus, hang megtörheti előadásuk egységét, kizökkentheti őket világukból.
A szabadságnak ezen a fokán létrejövő improvizáció rendelkezik a legnagyobb pszichológiai élességgel; a különféle színházi műfajokon belül a legnagyobb intenzitást itt lehet elérni. Ez összefügg az ismétléssel és ismételhetőséggel. Ha jól működik a megalkotott világ, jó esély van rá, hogy valami olyasmi születik benne, ami korábban még sosem jött létre. Ennek a csodának a megszületéséhez nem kell mást tenni, mint a feltételeket – azaz azt az intenzitást – megteremteni és fenntartani, amely a dolgok mélyére hatolva képes őket felmutatni úgy, ahogy vannak. Az alkotótársak és a közönség között működő bizalom és elfogadás közegében megszülethet a “Változtasd meg élted!” rilkei felhívásnak mozgásba és hangokba álmodott parafrázisa.

08. 08. 7. | Nyomtatás |