Mándy Ildikó: 3D

A színpad mélysége felé szűkülő teret három nagyméretű műanyag fólia határolja, amik egyben vetítővászonként szolgálnak az előadás folyamán. A derengő fényben három sötét öltöny és ugyanannyi sejtelmesen lenge, női ruha feszeng székeiken ülve, a játéktér szélein. Majd a zene lüktetésére kezdetét veszi a nemek harca. A vörös irodai forgószéken az egyik nő csábtáncba kezd, a férfiak pulzáló mozdulatokkal válaszolnak. Az első bátorsága a többit is hormonvezérelt mozdulatokra csábítja, a feltörő ösztönök egymáshoz rendelik a szereplőket. A megszerzés vágya időnként összekovácsolja a nőket, s látszólag tudomást sem véve az éhes férfiak jelenlétéről jelenkori rítustáncot lejtenek. Az érzéki örvénylésre markáns mozdulatok válaszolnak. Később tipikus szerepek bontakoznak ki. Az éretlen fiú arcán – aki inkább játékszer, mint a vágy tárgya – pofonok csattannak. A sejtelmességükből kivetkezett nők tárgyias pózokban válnak a férfiak játékszerévé. Csak arra valók, hogy kidomborított idomaikon italukat pihentessék a teremtés koronái. Színre lép a vamp, aki modell pasijával bábozik, s addig-addig nézegeti, míg végül végképp elunja. Egy hátsó sarokban férfiak konkurálnak egymással a vörös forgószékeken ülve, fel s le állítgatva egymás székének magasságát. A darab végén valamiféle egymásra találás fogalmazódik meg. A párok egymás szemét, száját, fülét takargatják, hogy végül egy vonalba rendeződve lehulljanak a kezek, és megmutassák a nőt.

Ez a befejezés azért is volt rendkívül hasznos, mert így nem kellett újfent tapsrendbe állni.  Praktikus, mint az egész darab, mely megóvta magát a mélyebb mondanivalótól. Mándy Ildikó végigzongorázta az összes közhelyet, ami egy görbe estével kapcsolatban eszünkbe juthat. A fent említett ötletek tagadhatatlanul eredetiek lehettek volna, ha ki lettek volna dolgozva. A különálló részletek a semmi homályába vesztek, anélkül, hogy közöltek volna valamit. A kísérletezés szüneteiben dilettáns színjátszás vette kezdetét. A hangulat tetőpontján kellékitalokkal alátámasztott “eljátszom, hogy részeg vagyok” című dülöngélős jelenet az előadás mélypontja volt. Itt említem meg a háttérben lezajlott “Hello! Itt vagyok!” és “Hagyj már békén!” verbális aktust megvalósító helyzetgyakorlatokat. Ezek a kezdetleges játékmód miatt egy prózai színházban is siralmasan hatottak volna, de itt, ahol a kifejezés egyik legfontosabb eszköze nyilvánvalóan a test játéka, ezen pillanatok fantáziátlansága kiábrándító volt. A “végigharcolt” éjszaka utáni végkifejlet számomra teljesen érthetetlen volt. Az unalomig ismételt, hosszadalmas játék, mely során a férfikezek takarásából láthatóvá váltak a női arcok, talán a nemek egymásrautaltságának gondolatát közölték volna. Azt, hogy akárhogy viaskodik is egymással a férfi és a nő, mégis így vagyunk egészek. Ez az általánosság végül is illene a darab felületes mondanivalójához. Az est egyetlen pozitívuma a zene volt. Stollár Xénia izgalmas és újszerű zeneművét Födő Sándor előadásában hallhattuk. Ez élmény volt.

Lénárt Gábor

Mándy Ildikó: 3D

Látvány: Dusa Gábor, Mándy Ildikó, Vajda Máté
Zene: Stollár Xénia
Videó: Dusa Gábor
Rendező-koreográfus: Mándy Ildikó
Előadók: Bodor Ildikó, Bujáki Betti, Máté Gabi, Balogh Csaba, Kis Zoltán, Végh Tamás, Födő Sándor

Helyszín: Millenáris Fogadó
08. 08. 7. | Nyomtatás |