Forradalmárok?

– Mit gondoltatok, amikor 1989 végén kivonultatok a Szegedi Nemzeti Színházból? Azt, hogy forradalmat csináltok? 
– Meggyőződésünk volt. Ez 89-ben benne volt a levegőben, akkor minden a forradalomról szólt, és mi úgy gondoltuk, hogy meg akarjuk újítani a magyar színházat. Ebben mellettünk volt egy öregedő mester, akit már igazolt az idő, aki egyértelműen nagy művésznek számított. Vakon hittünk Rusztban. Azt gondoltuk, hogy ha kivonulunk a szegedi színházból, akkor sarkaiból forgatjuk ki a hazai színházi életet. 
– Milyen színházon belüli hatalmi harcok vezettek a szakításhoz?
– Nézd, akkor teljesen át volt politizálva a világ. Még állt valahogy a régi rend, de már recsegett-ropogott, érezhető volt, hogy mindennek meg kell változnia. Mi az akkori szegedi igazgatóban láttuk ennek a hátráltatóját, akadályozóját. Tulajdonképpen megzsaroltuk azzal, hogy nem játszunk, ha nem teljesíti a követeléseinket. Ennek az előzménye Jóska cikke volt a Dél-Magyarországban, ahol elmondta, hogy mi a problémája a szegedi színházzal, mit kellene változtatni. De ekkor már puskaporos volt a levegő. Például a régi kamaraszínházba, ahol játszottunk, röplapokat dobáltak be, amiken durván szidalmaztak bennünket. A fenyegetések később is folytatódtak, annyira, hogy a kivonulásunk utáni első bemutatónkat, a Rómeó és Júliát rendőri felügyelet mellett játszottuk a JATE klubban, mert föl akartak robbantani minket. Annyira forrongott akkor a levegő, hogy – ha bombától nem is – provokációtól feltétlenül tarthattunk.
– Mi választott ki épp titeket a forradalmár szerepére?
– Nekem könnyű volt forradalmárnak lenni, mert én egy hónapja voltam Szegeden színész. Jóska hívott, hozzá szerződtem le. Még az előző évben hozott nyolc-tíz embert, jobbára főiskolai hallgatókat, de köztük volt Kalocsay Miklós is. Ez az „új garnitúra” állt ki Jóska mellett. Emellett ott voltak a régi társulati tagok, akik nem merték kockáztatni a megélhetésüket. Mi meg azt mondtuk, hogy nem érdekel a megélhetés. Az az érdekes, hogy mit akarunk csinálni.
– A Független Színpadról az volt az érzésem, hogy erős kohézió működik a tagok között.
– Ez a kohézió ott született meg Szegeden Kalocsay Miklósék albérletében 1989 novemberében, amikor megfogalmaztuk és aláírtuk a kiáltványunkat. A kiválásunk is adott egyfajta tartást nekünk.
– Mit gondoltatok, mi lesz ebből a forradalomból? Mit értek el, hova fogtok eljutni?
– Igazából nem tudtuk. Először Szegedet akartuk megnyerni. Azt gondoltuk, hogy addig harcolunk, amíg meg nem kapjuk a Szegedi Nemzeti Színházat. Aztán körülbelül három-négy hónap után dőlt el, hogy ez nem fog megtörténni. Először Szegeden tartottunk előadásokat, de 1990 februárjára úgy döntöttünk, hogy feljövünk Pestre, és elkezdtünk magunknak helyet keresni. Mi voltunk az elsők, akik hivatásos színészként a struktúrán kívül próbáltunk meg életben tartani egy társulatot.
– Akkor valóban egyfajta mágikus tartalma volt a „független” szónak: szuverenitást és szabadságot egyaránt jelentett. Olyan idők jártak, hogy joggal érezhettétek úgy, hogy a független, önálló kezdeményezések számára valóban terep nyílik.
– Ezért is mentük ki a Golgota utcába. Megkeresett bennünket a Ganz Művelődési Ház igazgatója, aki akkor már üzemeltette a Fekete lyukat, és ajánlott nekünk egy színházi térré alakítható helyiséget. Akkor még azt gondoltuk – ami később nem jött be –, hogy olyan világ fog következni, mint Londonban vagy Amszterdamban, hogy a periférián lévő érdekes, különleges színházakra ki fognak járni az emberek. Egy darabig jöttek is, aztán egy-két év után elmaradoztak.
– Mikor éreztétek először, hogy itt nem lesz itt színházi forradalom? Hogy nem változik a struktúra, számotokra sem nyílnak új lehetőségek?
– Két és fél év után ez már világos volt. Még vitt bennünket a lendület, az első két évben repültünk, nem érdekelt semmi bennünket. Két évig szinte éjjel-nappal együtt voltunk, Szegeden is, Budapesten is.
– Minek kellett volna történnie, hogy tovább tudjatok lépni?
– Nem tudom. Talán a világnak kellett volna gyorsabban változnia. De az is elképzelhető, hogy törvényszerű volt a csalódás, mint ahogy ez a rendszerváltás után az élet minden területén megtörtént. Talán rajtunk is sok minden múlt. Lehet, hogy nem vertünk elég nagy port. Nem forgattuk meg annyira a színházi életet, hogy az az energia, amit belefektettünk a munkába, az vissza is hasson rá. Talán Jóskán is múlott, az ő megbecsülésén. Még ötvenvalahány évesen is ott ült velünk a padlón…
– Ruszt azt mondta, hogy másfél év után nagyobb anyagi támogatást kellett volna kapnotok.
– Így van. Örökké bizonytalanságban működtünk. Kiléptünk a struktúrából, így az anyagi lehetőségeink vészesen megcsappantak, támogatást csak pályázatok útján kaptunk. Ma is így megy ez a struktúrán kívül, de szerintem ez a szisztéma sosem lesz működőképes. Pályáztunk, pályáztunk, de még egy évre sem tudtunk soha előre tervezni. Pedig előttünk olyan minták voltak, mint például Barba társulata, az Odin: együtt lakni, együtt élni, éjjel-nappal a színházzal foglalkozni Mint egy erős közösségben élő társaság, rendkívül szélesen és nagy érzelmekkel éltünk meg mindent. Játszani is így játszottunk. Ez óhatatlanul erős konfliktusokkal járt.
– A közösségen belüli konfliktusokkal?
– Igen. Mintha állandóan égtünk volna. Mintha mindig be lenne gyújtva a kazán, és 100 fokon izzana. Ez mindenben így volt.
– Ez belőletek jött vagy Rusztból?
– Ez belőlünk jött. Sőt Jóska a végén már kicsit tartott is tőle. Tudod, olyan ez, mint a maghasadás: Ruszt indította el ezt a folyamatot, de mi szolgáltattuk hozzá a fűtőanyagot. Néha már Jóska sem bírt velünk. Ha azt mondja, hogy menjünk át a falon, akkor átmentünk volna. Ez nem kérdés.
– Miért nem mentetek át?
– Mert nem mondta.
– Ő nem volt eléggé forradalmár?
– A végén már nem. Ha azt mondja, hogy menjünk fel a hegyekbe, szó nélkül követtük volna. A példaképünk Grotowski meg Barba volt. A román forradom idején azt mondtuk neki, hogy menjünk át Temesvárra, és csináljunk ott színházat. De ő se a hegyekbe, se Temesvárra, se máshova nem akart menni. Lehet, hogy épelméjű volt?
– Mennyit beszéltetek róla, hogy annak idején az Universitas is hasonló helyzetben dolgozott?
– Nekünk erről Jóska nem mesélt, nem ez volt a minta. De ha nem dolgozott volna az Egyetemi Színpadon, akkor nem vonult volna ki velünk a struktúrából. Amikor régi universitasosok látták az előadásainkat, és utána ott maradtak beszélgetni, úgy érezték magukat, mint a régi Egyetemi Színpadon.
– Minek tekintettétek Rusztot: felbujtónak, vezetőnek, mesternek?
– Én nem azt a Rusztot ismerem, mint azok, akik valamilyen strukturális közegben találkoztak vele. Ott volt egy iroda, volt egy hierarchia, másképp játszott az emberekkel… Nálunk meg olyan volt, mint egy közölünk, aki a barátunk és a mesterünk is egyszerre, de semmiképpen nem a főnökünk. Köztünk nem volt hierarchia.
– A Független Színpadon számomra mindenki jobb színésznek tűnt, mint előtte vagy utána.
– Mert az nem színészet volt. Nem jó előadásokat akartunk létrehozni, hanem megforgatni a világot. Lehántottunk magunkról minden bőrt, megmutattuk magukat az erekig, a csontokig. Beleláthattál a lelki világunkba, előtted éltük le az életünket a színpadon. Hogy jó színész-e valaki vagy rossz, az egyáltalán nem volt akkor érdekes. Az egy másik időszámítás volt. Aztán visszahullott mindenki a realitások közé. Ezt ki jobban, ki rosszabbul viselte. Általában rosszabbul. Én azért nem játszom, mert azt mondom, hogy nincs értelme másképp játszani, mint ahogy mi akkor játszottunk. De a színházi struktúrában nem lehet úgy játszani. Azt az érzetet, ami akkor volt a lelkemben, azóta nem éltem át. Azért rendezek, mert legalább magamban megtörténik az, ami akkor megtörtént velem.
– Miért lett vége a Független Színpad történetének?
– Hiába működött még köztünk az erős kohézió, hiába tartotta össze a forradalmi lendület a csapatot, előbb-utóbb mindenki megélhetési gondokkal találta magát szembe. Még Ruszt is. Ha ez napi probléma, akkor előbb-utóbb korrodálódni kezdenek a kapcsolatok is. És hogy ez kinél volt erősebb, Jóskánál-e vagy nálunk? Is-is. Közülünk néhányan kezdtek más munkákat is vállalni, szinkronizálni, forgatni. De Jóska is belefáradt a küzdelembe. Az igazi nagy krach, azt hiszem, Kalocsay Miki halála volt, ez is megterhelte a viszonyainkat.
– Általában a mester–tanítvány viszonyban a tanítványok szoktak túllépni a mesterükön. A Független Színpadon viszont végül a mester hagyta el a tanítványait, amikor leszerződött a Budapesti Kamaraszínházhoz.
– Nagyon nehéz erről beszélni… Na igen, otthagyott bennünket a bajban, ha erre gondolsz.  De nem szép, hogy ezt mondom, mert minden, ami ott létrejött, neki köszönhető. Az a típusú ember volt, aki ha megcsinált valamit, azt ő is akarta befejezni. Utána só, mint Karthágónál. Túllépett rajtunk. Engem el akart vinni, de nem mentem vele.
– Nélküle nem volt folytatható a Független Színpad?
– Nem. Nekem mondta is, hogy csináljam tovább, de nélküle nem megy. Kicsit mást nem érdemes csinálni. Akkor merőben másba kell kezdeni. Hat-hét színházba hívtak, még Székely is az induló Új Színházba. De én nem mentem sehova, sokáig barangoltam. Azt hiszem, hogy aki ebben a történetben megperzselődött, az nagyon nehezen találta meg később a helyét. Volt, aki több, volt, aki kevesebb sérüléssel úszta meg.
– Sokat szidtátok a színházi rendszert…
– Nem érdekelt bennünket…
– …hogy az a sok energia, amiket befektettetek, nem tudott semmit megmozdítani.
– Nehéz a falakat bevenni, Jóskának sem sikerült. Talán ettől is ment el a kedve. Tulajdonképpen élete során neki soha nem sikerült bevenni a falakat. Vidéken jó színházakat csinált, de Budapesten több kudarc érte.
– Mit tanultatok Ruszttól?
– Köztünk teljes mértékig önmagát adta. Megmutatta, hogy ő kicsoda, és hogyan működik. De azt nem mondta meg, hogy mi hogyan működjünk. Csak azt sejtette, hogy ahhoz hasonló önvizsgálaton keresztül, ahogy ő tekint magára, mi is megismerhetjük önmagunkat. Tehát nem adott receptet. Olyanokat sem tanított, amelyek közvetlenül alkalmazhatók lennének a játékban, azaz nem tanított soha technikát. Jó, azt mondta, hogy hangosabban, halkabban, ide lépj, ezt csináld – csupa olyasmit, ami az előadás struktúrájában volt fontos. De lényegében azt tanította, hogy mindig önmagadat vizsgáld, hogyan lehet a saját személyiségeden átszűrni a darabot, szerepet, bármit, amivel foglalkozol. Tudod, hogy a kőszínházi Ruszt-rendezésekben milyen fontosak a teátrális hatások, de nálunk se jelmezt, se zenét, se egyéb szcenikai eszközt nem használt. Csak mi voltunk, a szó és a játék. A jelenlét. Jóska magában ezt úgy értelmezte, hogy visszament ahhoz a forráshoz, amit nagyon szeretett: Grotowskihoz. Ebbe az irányba indultunk el, de nem jutottunk el idáig.
– Jó lett volna odáig eljutni?
– Hát persze. Ezt akartuk…
– Hogy él most benned a Független Színpad?
– Olyan, mint a Paradicsom, ami be van zárva a lelkembe, vigyázok az érzésre, tudom, hogy már nem lesz ilyen, de ha szükségem van valami lelki táplálékra, akkor visszamegyek ebbe a belső kertbe sétálni.
– És a magyar színháztörténetben mennyire fontos ez a történet?
– Nem fogják fordulópontként vagy mérföldkőként emlegetni. Nem futotta ki a formáját. Lesz pár ember, aki emlékezni fog rá.
– Nagyon fontos előadásokat csináltatok …
– Igen, de az fontosabb, hogy megtörtént velem.
– Nincs az az érzésed, hogy nem a súlyának megfelelően beszélnek róla?
– Ez nem érdekel. Becsaptam utána az ajtót. Ha ezt nem tettem volna meg, akkor valószínűleg még mindig ezt hajszolnám. Akkor biztos rég megbolondultam volna.
– Tartjátok egymással a kapcsolatot?
– Páran igen. De van, akivel nem is beszélek. Nem fogadja a köszönésemet.
– Az akkori dolgok miatt?
– Naná. Képzeld el, eltelt már tíz év, és még mindig él köztünk a gyűlölet meg a szeretet. Akkor ott összerúgtuk a port, és a mai napig nem köszön.
– És ezeket az erős indulatokat menyire gerjesztette Ruszt? Vagy ő csak rémületen figyelte, mi történik köztetek?
– Ugyanolyan részese volt ezeknek az indulatoknak, mint mi. Hol gerjesztette, hol elviselte. Ugyanúgy együtt „játszott” velünk ezekben a történetekben. Felé is ellentétes érzések áradtak, egyszerre gyűlöltük és szerettük őt. Mi egymást jobban szerettük.
– Most Zalaegerszegen vagy főrendező, abban a színházban, amelyet Ruszt alapított. Mennyire él a városban az ő emléke?
– Nagyon. Főleg azóta, hogy visszaköltözött. A város majdnem díszpolgárrá avatta, most hogy meghalt, díszsírhelyet adott neki. Én már nem voltam igazán jóban vele, amikor ismét találkoztunk.
– Nem folytatódott a mester–tanítvány viszony?
– Nem.
– Vontál mérleget, hogy mit kaptál tőle?
– Nemcsak Jóska személye fontos, hanem hogy milyen helyzetben találkoztam vele. Bennem együtt van a Független Színpad és ő, a kettő együtt hatott rám. A gondolkodásom egyenesebbé vált. Ami bennem volt, és amire vágytam, az a felszínre jött, és nyilvánvalóbbá vált. Ebben nagy mértékben közrejátszott Jóska is, de a közeg is, amiben dolgoztunk. A Független Színpadon mi többet is kaptunk tőle, mint mások. Olyanokat tudok róla, a gondolkodásának, a színházról, művészetről való tudásnak olyan részleteibe pillanthattam bele, amit a színházi struktúrán belül nem lehetett volna megkapni. Ezért nem akartam ezt tovább folytatni Zalaegerszegen. Az már nem ugyanaz volt. Az már politika volt, játék a falak között. Ott másképp élik az emberek az életüket, mint a falakon kívül.

08. 08. 7. | Nyomtatás |