A legenda mélyén

Ha létezne Magyarországon színházi könyvkiadás, akkor efféle ikerkötetekre lenne szükség. Az egyik ugyanis kívülről, a másik pedig belülről próbálja meg a színházi emlékezet számára megőrizni egy kivételes alkotó életművét. Nánay kötetének legfőbb erénye, hogy jónéhány legendás Ruszt-előadásról ad részletező leírást, többek között a díszlet, a játékötletek, a szcenikai megoldások, a színészi alakítások felidézésével teszi felismerhetővé a rendezői gondolatokat. Eközben az alkotói szemlélet összetevőit is elemzi: az alapanyaghoz, a színpadi kifejezésmódhoz, a színészi játékhoz való viszonyt. Ezáltal nemcsak az egyedi rendezői stílust (és ennek változatait) mutatja be, hanem azt is, hogy ezek segítségével milyen alkotói világkép fogalmazódik meg.
Ezzel szemben az interjúkötet belső kulcsokat kínál az életműhöz. Ruszt maga értelmezi a pálya fordulatait: szerepvállalásait és szakításait, ő fogalmazza meg színházi ambícióit, az indulásától jelenlévő társulatépítő és színészpedagógiai elkötelezettségét, illetve a teatralitás új formái megteremtésének szándékát. De részletesebb bepillantást is enged színházi szemléletébe: beszél a tradícióhoz és az újításhoz való ambivalens viszonyáról, illetve az ebből kinövő szintézisteremtő szándékról. Felidézi a színházi alkotás számos izgalmas összetevőjét: élményeket és hatásokat, próbaszituációkat: színészi megoldások és színpadi ötletek születésének pillanatait. Ha valaki végigolvassa a kronologikus sorrendbe rendezett interjúanyagot, akkor az az érzése, hogy személyes kalauzt kap Ruszt izgalmas színházi univerzumába.
A két kötetet párhuzamosan olvasva – a külső és a belső szempontot folyamatosan váltogatva – többféle nézőpontból rajzolódik ki egy nagyívű pálya, és ennek kiemelkedő állomásai (helyszínei és előadásai). A hatvanas években amíg „az Egyetemi Színpadon kísérletező, groteszk színházat próbáltam csinálni, addig Debrecenben az első perctől fogva konvencionális, hagyományos színházat kellett csinálnom” – nyilatkozta Ruszt. – „Az újnak keresése világszerte vidéken a legdinamikusabb” – mondja máshol. – „Erre hazánkban csak a Pécsi Balett példáját hozhatom fel.” Így válik egyértelművé: „elképzeléseimet igazán csak az Egyetemi Színpadon tudom kielégíteni.” „Műhelyemet áttettem az Universitashoz” – mondja. „Attól kezdve keresgéltem egy újfajta teatralitást. A teátrális igazság tartalmi és formai megjelenítését.” Arról azonban csak a Nánay-könyv tudósít – miután többek között felidézte a Karnyónét és A pokol nyolcadik körét – , hogy 1969 nyarán „távozni kényszerült az együttesből Ruszt József… Ezzel kudarcot vallott egy több éve folyó, reménytelen próbálkozás is: önálló, független színházzá szervezni az Universitast.”
Kőszínházban „igazán felszabadultan először Kecskeméten tudtam dolgozni, amikor vendégként a Hamletet rendeztem” – nyilatkozza 1974-ben. – „Más térszerkezettel, puritánabb jelmezekkel, más effektusokkal dolgoztam, mint korábban. Ez a gondolati formaváltás töretlenül a III. Richárd előadásában érlelődött meg.” A két vendégelőadás után a színház főrendezője lett. „Amikor 1973-ban Kecskemétre kerültem, elhatároztam, hogy (az izgalmas kaposvári és szolnoki minta után) megteremtem azt a színházat, amit én tudok csinálni.” Ebből a korszakból a Nánay-könyv több előadást is kinagyít: a Don Carlost („gondolati dráma passiójátékkal ötvöződik”), a János királyt („Ruszt hatalomról szóló folytatásos színházi értekezésének újabb aspektusa”), a Boldogtalan holdat („keserűen tiszta, felrázó előadás).
Az átmeneti évekről egy kései Ruszt-levél adja a legplasztikusabb képet: 1978-ban, engedvén Gyurkó László csábításának, barátaimmal és munkatársainkkal felszerződtünk a Várban székelő új Népszínházba. Gyurkó egészségi állapotának, valamint koncepcionális zavarainak köszönhetően részt vehettem egy Gyurkó–Aczél–Pozsgai konfliktusban. Ennek a végső eredménye az lett, hogy… én Szegedre kerültem, ahol sikertelen csatákat vívtam a színház megszervezéséért. A helyi szervek személyi konfliktusként kezelték az ügyet, és nem voltak hajlandók megoldani. Így, engedve a minisztérium csábításának, felvállaltam – ismét több barátommal –, hogy megalapítjuk a zalaegerszegi színházat.” 
„Azzal a lépéssel, hogy Zalaegerszegre jöttem színházat csinálni – írja máshol –, részben kivonultam az eddigi zárt rendszerből. Éppen azért, mert másfajta színházra törekszem, mint amilyenek a jelenlegi struktúrában vannak.” Hogy ez a törekvés nem volt eredménytelen, bizonyítja az is, hogy a Nánay-könyv legterjedelmesebb fejezete erről az 1982-től 1987-ig tartó időszakról szól. Az itteni előadások közül részletesen elemzi Az ember tragédiáját („szigorúan misztériumdrámának értelmezte”), a Húsvétot („forradalmi passió”), a Bartók-estet („a férfi művészember tragikus magányát, megválthatatlanságát sugallja”), a Három nővért (szertartásszínházi jelrendszerét ötvözte a Csehov-darab megkívánta játékstílussal”) és A bölcs Náthánt („tudat alatt valamiféle színházi búcsúszimfónia”).
Ruszt Zalaegerszegről való távozását legmarkánsabban a már idézett kései levél fogalmazza meg: „egy átfogó és tételes revízióba bújtatott rendőri zaklatás folytán súlyos gyomorfekélyt kaptam, kórházi ápolásra szorultam, s elvesztettem ambícióimat, már ami a színházvezetést illeti.”
Két év múlva azonban igennel válaszol Szegeden egy újságírónő kérdésére, hogy igazgató akar-e lenni. „Ha a jelenlegi vezetők maradnak, akkor a színház perceken belül összeomlik, ugyanis alkalmatlanok.” Ez a konfliktus végül szakításhoz vezetett: 1989. „november 4-én gyűltek össze Kalocsay Miklós színészlakásában Ruszt hívei, és megalakították a „Független Színpadot”. (Nánay) „Nádasdy Kálmán azt mondta egyszer: aki húsz éves korában forradalmár, annak igaza van, aki ötvenéves korában is az, az őrült. Én most ötvenhárom éves vagyok” – kommentálta egy év múlva Ruszt önironikusan az eseményeket. Az eleinte „példaértékűnek” tartott kivonulás „óriási illúzióvesztést” eredményezett: „a magyar színházi struktúra ellenében ez a vállalkozás sem lehetett életképes.” Pedig „a Független Színpadon belekezdtem egy nyelvújítási kísérletbe, ami annyit jelent, hogy az érdekel, hogyan játszik a színész. A Rómeó és Júliával kezdődött. Csak a szó és test létezett. Ugyanez az eszmény éltette a Dybukot, s elképzeléseim szerint ebbe a sorba tartozott a Kamaraszínházban a II. Edward is... Amikor a Független Színpad lehetetlen helyzetbe került, a II. Edward sikerét úgy értékeltem, mint belépőt a Kamaraszínházba.” A Nánay-könyv utolsó fejezete erről a korszakról szól, kinagyítva az Othellót és a Bánk bánt. A színházi életből való kivonulásáról Ruszt sosem beszélt, ezért ezzel egyik kötet sem foglalkozik. 
Ha létezne magyar színházi könyvkiadás, akkor ez a két kötet a Ruszt-kutatások alapjául szolgálhatna: egyrészt részletes forrásanyagot adva (amelyet más tanúk vallomásaival lenne érdemes kiegészíteni), másrészt a felvetett színházi problémák részletesebb, fogalomtisztázó elemzésére inspirálva az elemzőket.

Nánay István: Ruszt
Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2002, 147 o.

Ruszt József: A Föld lapos és négy angyal tartja
Veszprém, 2004, 320 o.

08. 08. 7. | Nyomtatás |