Gnosztikus szólamok

De mi is az, amit eredetileg tudunk Atlantisz világáról? Miből merítkezik az Atlantisz-mitológia? A fantasztikus szigetbirodalom mítoszának Platón az atyja, aki Timaiosz és Kritiasz című dialógusaiban beszél róla. Az Atlanti-óceánban elterülő, alámerülő fejlett államot az ősi Athén ellenfeleként ismerhetjük meg, mely – a dialógusok tanúsága szerint – Héraklész oszlopain túl húzódik, és nagyobb, mint Libüa és Ázsia (=Kis-Ázsia) együttvéve. A számunkra már ismeretlen kultúrájú, fejlett technikával rendelkező állam uralkodói Poszeidón utódaiként gyakorolták hatalmukat. A virágzó birodalom népe eleinte józan, mértéktartó és erényes volt, mivel akkor még híven őrizték Poszeidón isteni természetét. Az idők során azonban egyre jobban eluralkodott rajtuk halandó természetük, így túlsúlyba került bennük az emberi jelleg. Elkorcsosultak, kapzsiság és hatalomvágy vett rajtuk erőt. Zeusz ezt a változást már nem nézte jó szemmel, így méltó büntetést akart mérni rájuk. Ezt előkészítendő tanácsba hívta az isteneket, s aztán… – itt az elbeszélés fonala valamilyen oknál fogva megszakad. Annyi még kiderül Platón dialógusaiból, hogy 9 ezer évvel az ő kora előtt (kérdés, hogy Platón a Gergely-naptár szerint számolt-e) háború tört ki az ősi Athén és Atlantisz között, melyből persze az előbbi került ki győztesként, ám az összecsapást követő földrengés és szökőár következtében mindkét állam elpusztult. Atlantisz a róla elnevezett óceán mélyére süllyedt, Athén pedig a korábbi gazdag, termékeny termőföldből kietlen, sziklás, kopár, napszítta vidékké változott.
A neves Platón-kutató, A. E. Taylor szerint az egész történetet maga Platón találta ki. Mi sem nyilvánvalóbb, amikor Platón maga hivatkozik bizonyos “családi iratokra”, a történet forrását megjelölve, melyek szerint Szolón egyiptomi utazásai során az ottani papoktól szerzett tudomást Atlantiszról és az Athénnal folytatott küzdelméről is. S hogy mi lehetett Platón szándéka az általa fabrikált mítosszal? Egyrészt megindokolta, hogy mióta és miért kopár, terméketlen a görög táj, saját szülőföldje. Másrészt bebizonyította, hogy az Állam című művében leírt (ideális) államberendezkedés létezett valaha, ráadásul Athénban valósult meg, csakhogy a természeti katasztrófa a gazdag termőfölddel együtt ezt is elmosta a föld felszínéről. Továbbá a görög-perzsa háborúk emlékeként azt a tanulságot is magában hordozza ez a példázat, hogy hiába a létszámfölény, a fejlett haditechnika, a gazdag államkincstár, a hazaszerető, erős közösségi tudattal rendelkező, erényes kis nép ellen még így sem győzhet a túlerő. Végül pedig okulásul szolgál a mértéktelenség, az elbizakodottság (hübrisz) görög szemmel legsúlyosabb bűnére. Emlékezzünk csak Hérakleitosz szavaira: “A hybrist jobban kell oltogatni, mint a tűzveszedelmet.” (15. töredék) A tekintélyt parancsoló méretű, gazdagságú és tudományos-technikai fejlettségű királyság – ahogy azt már említettük – azzal vonta magára az istenek haragját, hogy kapzsivá, hataloméhessé vált, és a világ meghódítására tört. Emberi lény nem követhet el annál nagyobb bűnt, minthogy emberi méreteket meghaladó gazdagságra és hatalomra ácsingózik. Az istenek ezt a legszigorúbban megbüntetik, gondoljunk csak a legyőzhetetlennek tűnő perzsa birodalomra, melynek hatalmát és bukását a görögökkel való összecsapással együtt Hérodotosz – a történetírás atyja – hasonló szellemben örökítette meg.
Platón tehát egy olyan aranykor mítoszát teremti meg, amely magában hordja bukásának okait is. Nem egy természeti katasztrófa, nem is az istenek irigysége, bosszúja pusztította el a hatalmas szigetet, hanem az az isteni büntetés (megtorlás), mely jogosan érte a rajta élő embereket. A gazdag, fejlett, hierarchikusan és funkcionálisan felépített királyságnak mintegy ellenpontjaként mutatja be Platón az ősi Athént, mely elsősorban erényes, felfegyverzett polgáraival és a közösség javát leginkább szolgáló államberendezkedésével büszkélkedhet. Nem titok, hogy Platónt ez utóbbi nyűgözi le, nem a csillogó gazdagság. Mindemellett figyelemre méltó, hogy sem Homérosz, sem pedig Hésziodosz, a Platón előtt évszázadokkal élt parasztköltő műveiben (Istenek születése, Munkák és napok) nem tesz említést erről a “nevezetes” összecsapásról, így Atlantisz létéről sem, pedig utóbbi művében ő is az elveszett aranykorról és a világ feltartóztathatatlan, a végső pusztulásba vezető romlásáról beszél.
Atlantisz mítosza Platón után eltűnt a kulturális főáramból, beépült a gnosztikus hagyomány gazdag, egyetemes kultúrkincsei közé. A gnosztikusok beavatott, titkos tanítás ismerői és terjesztői, akik szerint a világ különféle szegletein létrejött kultúrák, vallások lényegileg összefüggenek, és közös gyökérből táplálkoznak. Ezért a civilizációk alaptörténetei, motívumai, istenei gyakorlatilag egymás invariánsai, és mindegyik ugyanazt az alapértelmet hordozza. Az évezredes civilizációk netán valamennyien Atlantisz maradék romjain épültek volna fel? Az Atlantisz-kutatók és -hívők mindenesetre erre engednek következtetni, ám sem a Biblia, sem a későbbi keresztény hagyomány nem tud a rejtélyes szigetről.
Mit kezdhetünk hát ezek után Atlantisszal? A róla szóló távoli, esetleges “tudósítások” pusztán magánmitológiák alapjául szolgálhatnak? Almási-Tóth András dramaturg egy olyan kvázi-narratívát épített fel az elsüllyedt sziget mítoszára, mely kultúránk, emberi mivoltunk eredetét a zsidó-keresztény hagyománytól (és így a Bibliától) eltérően interpretálja. Ez az interpretáció Eötvös Péter 1994-ben született Atlantisz, és az ennek folytatásaként 2002-ben elkészült Ima című zeneműveire épül. A zene korántsem egyértelműsíti Atlantiszt egy ideális, ősi állapotként. Inkább idegenség-élményt nyújt – valami titokzatosnak, rejtélyesnek a hangzásvilágát. Az érthetősége csalóka, hiszen értelmezhetőségéhez hiányzik a kulcs – a jelszó vagy inkább jelhang – amely otthonossá, ismertté tehetné számunkra a disszonáns dallamfutamokat. Déja vu zene ez, ám nem igazán találom emlékezetemben, hogy honnan is visszhangzik bennem. A hangzásvilág – és az annak tendenciáit követő koreográfia – alapján Atlantisz korántsem tűnt tehát számomra igazi aranykornak, vágyott ősi állapotnak, még ha mindkét szerző nem múló tisztelettel tekint is az európai kultúra bölcsőjének tételezett mitikus korszakra. A koreográfia és a zene egyaránt kifejezi azt az ellentmondásosságot, ami ezt a mitikus történetet ab ovo jellemzi. Az emberiség bölcsőjének, ősi, paradicsomi állapotának éppúgy lehet paradigmatikus esete, mint ahogy egy negatív utópia, egy sötét, embertelen múlt (vagy jövő) képe is kibontakozhat belőle. Míg egyesek a jövőbe vetítenek, létlehetőségünkként fogalmaznak meg pozitív vagy negatív utópiát, mások – esetünkben a zeneszerző és az ő nyomán a koreográfus is – eredetünk homályából bontják ki azt.
A szóban forgó előadásban a történet (mítosz) ideje nem konkrét: nem itt és most, ugyanakkor nem is egy másik, meghatározott, ismert történelmi korban játszódik. A nyitó képben nem is látunk mást a színpadból, mint egy alig világított, nagy, tagolatlannak tűnő teret, melynek sejtelmességét tovább fokozza a füst és a pontszerű, színes megvilágítás. A tér – akárcsak az idő – szintén nem definiált, azzal együtt, hogy puha, vastag földrétegen zajlik az egész táncjáték. Ez a természetes anyag, ez a puha, süppedős felület nesztelen mozgást tesz lehetővé az egész előadásban. Ugyanakkor az előadás első felében nem látható a színpadon semmilyen díszletelem. A zene és a füst közepette fényes, fekete, hosszú esőkabátszerű, csuklyás felsőruhába öltözött alakok lépnek be a félhomályba, akik felsőruhájuk alatt fekete harisnyát viselnek. Teljességgel arctalanok, vagyis nem individuálisak, ezért egyéni megkülönböztető jegyeket sem fedezhetünk fel rajtuk. Egymás mellett állva, láncreakcióban ugyanazt a mozgássort végzik – akárha robotokat látnánk futószalag mellett, csakhogy ezeknél a csuklyás alakoknál nem derül ki, hogy éppen mit tesznek. Feltűnő, hogy az előadás során semmiféle testi érintkezés nincs a fekete ruhás, titokzatos identitású lények között.
A tematika – mint ahogy azt már a bevezetőben is említettem – komoly dramaturgiai munkát igényel. Egy mítosz hogyan is lenne előadható narratíva nélkül? Emellett azonban az alkotó hangsúlyt fektet a különböző állapotok ábrázolására is. Így hát sajátos egyensúly jön létre az előadásban az állapot jellegű pillanatok felmutatása és a laza szövésű narráció között. A nyitó kép után a félelmetes fekete lények (az atlantisziak) egy olajozottan működő munkafolyamatot látszanak végezni, amiben mindannyian egyformán ismétlődő mozdulatokat tesznek. A következő képben az atlantisziak már kutatóknak mutatkoznak, akik közül hárman a talajt vizsgálják a színpad előterében, miközben társaik a rémülten, tanácstalanul futkosó – az atlantisziakhoz képest mindenesetre félmeztelennek tűnő – embereket próbálják elkapni. (Az alulöltözöttség éppúgy lehet a kiszolgáltatottság, a civilizálatlanság jele, mint a felsőbbrendű lényekkel szemben ember mivoltuk hangsúlyozása.) Vajon rabságba akarják vetni primitív fajtársaikat? Fajtársak-e egyáltalán? Esetleg földönkívüliek, akik a földi életre kíváncsiak? Vagy ez a jelenet tulajdonképpen egy hátborzongató látomás, melyben az ember méltósága, életének szentsége végképp anakronisztikus kacattá vált, ezért őt minden további nélkül tetszőleges használatra szolgáló tárgyként lehet kezelni? A kérdéseket minden néző maga válaszolhatja meg – a megoldás ugyanis korántsem tűnik kézenfekvőnek.
Láthatóan a fekete ruhás alakok megkérdőjelezhetetlen hatalmi pozícióban vannak. Máris kiválasztottak három nőt, akik műanyagkötényben egy-egy talapzaton fekszenek, miközben a fekete alakok vizsgálják őket – vagy talán inkább kísérleteznek rajtuk? Időnként rángatóznak, láthatóan szenvednek, miközben lélektelen tárgyként, kísérleti anyagként kezeli őket a három “orvos”. Megaláztatásuk, kiszolgáltatottságuk abban is megmutatkozik, hogy átlépkednek felettük. A kísérletben meggyötört (vagy orvosi vizsgálatnak alávetett) nők társaikkal együtt kínlódnak, vergődnek, miközben a háttérben a három csuklyás az éppen most felbukkanó óriási, felülről megvilágított, fal hatású lepel mögül bújik elő, és mozdulatlanul szemléli az orra előtt szenvedő csoportot. Az embercsoport megviselten, elgyötörten áll meg velünk szemben. Rettegnek, remegnek, akár egy koncentrációs tábor halálra ítélt lakói. A fekete csuklyások lökdösni, terelgetni kezdik a nekik kiszolgáltatottakat, akik aztán szétszélednek. Egyik csuklyás alak (Manu) a földön maradt nőt karjába veszi, aki viszont láthatóan nem tudja viszonozni megmentője gyengéd gesztusait. Majd a férfi fehér port szór a fekete földre, ami – mint utólag kiderül számunkra – egy szót formáz, s ezt a lánynak is meg akarja tanítani. Ő azonban látható ellenállást fejt ki, nem képes a befogadásra. Kiszabadítja magát Manu karjaiból, és köpenyét elhajítva kimenekül a színről. Az atlantisziak ekkor elfoglalják a teret, és mindnyájan egy-egy szót formálnak a földön a fehér por segítségével. Weöres Sándor verséből valók ezek a szavak, melyek egyben az európai kultúra fontos alapszavai is. Ezek úgy válnak számunkra láthatóvá, hogy egy felülnézetből rögzített kamera képét a vászonra vetítik. A vers nem egybefüggő szöveg, hanem különálló, elszigetelt szavak egymásutánja. Kulturális alapvetést éppúgy kifejezhet, mint töredékességet.
Miután otthagyták a fontos, de egyáltalán nem maradandó nyomokat, eltűnnek a fal hatású, óriási, színes lepel mögött. Akikre ráhagyták az írásos üzenetet, bejönnek a színpadra, de jelenlétükkel, mozgásukkal, aktivitásukkal (ön)tudatlanul eltörlik azt. A jelek láthatóan nem mondanak semmit a valószínűleg barbár lelkű embereknek, akik pusztításuk – vagyis a szavak eltörlése – után maguk fekszenek a földre, és alkotnak eleven jeleket a puszta földön, amit a kivetítőn szintén figyelemmel kísérhetünk felülnézetből.
Az élet nincs tekintettel a ránk hagyományozott értékekre, ezek ellenében is kivívja a maga jogait. Nem is köteles tiszteletben tartani azokat, hiszen az “értékek” nem feltétlenek, melyek minden korban és helyen egyformán érvényesek lennének. Az értékek kultúra- és közösségfüggők, ezért egy adott kultúra értékrendszere nem kérhető számon egy másik közösségen. Minden közösség (ahogy minden egyén is) maga vívja meg saját harcait, saját magának kell létrehoznia értékeit. Ha ismeretekről, információkról, tényekről beszélünk, mindig saját kultúránkban mozgunk: más kultúrában élő emberek számára nem evidencia a mi tudásunk – és ez fordítva is igaz. Ezért amit a félmeztelen (kvázi barbár) utódok a földre írt szavakkal tesznek, az nem is lehet rombolás (pusztítás) – hiszen számukra azok nem jelentenek semmit. Hagyományt csak tudatosan, az örökség ismeretében lehet ápolni.
Mindeközben a hátteret képező “fal” is leomlik, mögötte új, világos horizont keletkezik. A szellemi kultúra pusztulása tehát egybeesik az anyagival. A kezdeti bizonytalan téblábolás után egyre határozottabb a jelenlétük: mintegy birtokba veszik a gazdátlanná vált teret. A tér azonban változatlanul nem konkrét: nem egy adott terület elfoglalásáról, inkább a történelmi szerep cseréjéről van szó esetünkben. Ahogy egymást váltják a népek és a kultúrák, elnyomottakból hatalmasok lesznek, a mindaddig erősek pedig eltűnnek a történelem színpadáról – ez történik az előadásban is, amikor az “atlantisziak” jelenlétét fokozatosan, de biztosan felváltja a valódi “embereké”.
Amikor háttal leülnek a földre, arccal a kivetítő felé, eleinte bizonytalanul, elmosódottan, majd egyre kivehetőbben jelennek meg egy érthetetlen, különböző nyelvi, kulturális eredetű szöveg sorai – ami Weöres Sándor Néma zene című verséből való. Egymás testének menedékét keresve merednek a számukra (is) valószínűleg ismeretlen, misztikusnak tűnő szövegre. A letűnt kultúra képviselőjeként jelen lévő csuklyás alak előtt babonás tiszteletük utolsó jeleként lehasalnak a földre, majd az ismét csoportba verődött tömegből Manu az előbbi nőt kiállítja, és járni tanítja. A lány óvatosan, bizonytalanul lépked, ugyanakkor mégis bizalommal hagyatkozik a férfi őt tartó karjaira. Mikor azonban társai kiszaladnak, hirtelen elhatározással ő is velük tart – így a fekete csuklyás férfi magára marad az üres színpadon. Az iménti embercsoport visszatér, a csuklyás férfi pedig megpróbálja őket egyenként ellökni. Ők azonban fokozatosan újra eltűnnek a szemünk elől, csupán a lány és egy fiú marad. Kezdetben tétovák, nem igazán tudnak mit kezdeni egymással. A háttérben maradt titokzatos, fekete csuklyás alak (továbbra is Manu) azonban segít rajtuk: sajátos, varázslásra emlékeztető mozdulatai minden bizonnyal (beavatott) titkos tudással ruházták fel a párt, akik aztán egyre inkább egymásra hangolt, egyre határozottabb, magabiztosabb mozdulatok megformálásával közelednek emberi végzetük beteljesülése felé. A magányos, fekete ruhás alak akár a görög istenek közül számkivetett Prométheusz, aki megszánta a szerencsétlen, nyomorgó embereket, és lehozta nekik a tüzet, amivel végre a maguk uraivá válhattak – nos, mintha hasonló módon, társai szándékával ellenkező módon teremtette volna meg az esendő anyagból az embert. Mikor ugyanis készen lett művével, bejött érte két másik társa, és karjánál fogva kicipelte őt, miközben a “teremtő” még egy vágyakozó, végső pillantást vetve művére lehúzta fejéről csuklyáját, így láthatóvá vált az arca. Előlépett az arctalanságból – leleplezte, kiszolgáltatta (felfedte) önmagát.
Most már emberivé váltak tehát a csoport tagjai, hiszen mindeddig csupán “emberszabásúak” voltak: elemi ösztöneik szintjén vegetáló, szellemileg és fizikailag kiszolgáltatott, csoportba tömörülő anyagi véglények. Anyagi bezártságukból a (szó szoros értelmében) rájuk ruházott tudás, emberség, habituális-mentális érettség (képesség) szabadította csak ki őket. Lehetséges-e úgy értelmezni a színpadon látottakat, hogy a földönkívülinek tűnő lény(ek) teremti(k) meg az ember(pár)t? Természetesen igen – hiszen minden lehet. De akkor miről szól az elfelejtett magaskultúrára való sorozatos utalás, mely megelőzi a teremtést? Miért vonszolják el a “teremtőt” a tett helyszínéről társai? Miért fedi fel arcát – az atlantisziak közül egyedüliként – az utolsó pillanatban? A kérdésekre nem kaphatunk persze egyértelmű és koherens választ, bár annyi bizonyosnak tűnik, hogy a teremtésmítosz egy lehetséges “olvasatát” láthatjuk. Végső soron az ember születésének pillanatát ragadhatjuk meg tehát az előadásban. A felsőbbrendűnek, isteninek látszó lényeket az anyagszerűséggel, esendőséggel, tökéletlen tudással jellemezhető emberek váltják fel. Ott ér véget tehát az előadás narratívája, ahol a valós emberi történelem kezdődik…
A Szegedi Kortárs Balett társulata ezúttal is a tőle elvárható és megszokott magas színvonalon dolgozott, teljesítette Juronics Tamás koreográfiáját. Kiemelni talán csak Barta Dórát lehetne, aki technikai igényessége mellett komoly színészi erényeket is megcsillogtat szerepének megformálásában.


Atlantisz
Szegedi Kortárs Balett

Zene: Eötvös Péter
Filmanimáció: Factory Creative Studio
Díszlet: Juronics Tamás
Háttér: Varró Gabi
Jelmez: Földi Andrea
Dramaturg: Almási-Tóth András
Rendező-koreográfus: Juronics Tamás
Előadók: Barta Dóra, Fodor Zoltán, Haller János, Markovics Ágnes, Hajdú Mária, Palman Kitti, Fehér Laura, Juronics Tamás, Kalmár Attila, Tarnavölgyi Zoltán, Finta Gábor, Fekete Zoltán, Szivkov Alexandr

08. 08. 7. | Nyomtatás |