Kettős kötés

Meglehet, ugyanígy szórakozna saját meztelen babaportréján, meg a postahivatali “birodalmat” a “Termelj többet, jobban élsz!” jelmondattal együtt megörökítő fotón is, amely persze valamiképp a szöveg óhatatlan, egészen máig érő – s persze ironikus – meghosszabbításává lesz. De azért el vannak kötve a szálak; Imre Zolika verséből például fölfejtődik a későbbi táncalkotó vonzódása a rondóformához. S bár engem erősen gyötörne a kétely, hogy a színpadi művész vajon tényleg szívesen olvasná-e újra versezetét, főként egészen korai zsengéit, nem venné-e éppen árulásnak a nyilvánosságra hozatalt, az valóban megállapítható, hogy Imre már gyermekként is figyelemre méltó formaérzékkel volt megáldva, s korához képest igen határozottan bánt a jelenségekkel, a természetben áradó és az emberben visszahangzó ritmussal. Jó megfigyelő volt, s aztán mindannyiszor elszakadt konkrét élményeitől, hogy egy mérhetetlenül tágasabb perspektíva szerint újraalkossa első benyomásait. Talán már itt tetten érni a transzcendens iránti fogékonyságot, amely sok-sok évvel később, érett művészemberként is jellemzi Imre Zoltánt. Az alkotó íráskészségének különben tényleg komoly dokumentuma az az elbeszélés, amely az életúton folyvást visszatérő tematikát, a halált festi újra, s amelynek szürrealisztikus áttűnései között ezt a gyönyörűségesen nehéz gondolatot találtam: “Menekülni kellene. Lehetetlen. Súlyosak a kezek, a testek, a vér forró és súlyos, milyen teher már ez a kis darab élet.”
Az írásmű különben kissé szervetlenül lebeg a Függelékben, hiszen a gyermekkori naplótöredékek és versek, az első alkotói korszak koreográfiáiról Vályi Rózsinak írt levél meg az Alvilági játékok szövegkönyve után, és két, személyes ima előtt kapott helyet. De ez nem csak tematikai feladvány! Olvasás közben, meg utólag is, folyvást oda- és visszalapozok a belső oldalak meg a tartalomjegyzék között; zavaró és zavarba ejtő, hogy a fejezetcímek és alcímek tördelése néhol meglehetősen következetlen, s ez a sorrendiségen túl is elbizonytalanít a szerzői-szerkesztői szándékot illetően. Illetve meggyőz arról, hogy karakteresebb és főleg következetesebb formai munkával kevésbé tűnne úgy, hogy a hatalmas és Gyémánt Csillának érezhetően kedves anyag olykor mintha kifolyna a könyvből.
A gyermekkort bemutató fejezet után természetesen végigkísérjük a balettintézeti növendék sorsát, benne az 1956-os események általa megélt jelenségeivel, amelyekre naplójában meglehetős érettséggel reagál. Az olvasó aztán tájékozódhat a táncművészet és -oktatás korabeli helyzetéről, kiváló előadóiról, mestereiről, a korabeli kultúrpolitikát jellemző tendenciákról, s megint csak látni kell, hogy a szerző milyen elszántsággal kutatta választott témáját. Az alaposság igénye jellemzi a következő tematikai egységeket is, amelyekben elsőül Imre Zoltán 1960-1968-ig tartó szegedi működéséről alkothatunk képet, meg nemcsak arról, mert Gyémánt Csilla elkötelezett színháztörténészként áttekintést ad a szegedi táncélet legkorábbi, 19. század közepén induló eseményeiről is, hogy majd pontról pontra eljusson – egyelőre – a hatvanas évekig. Megtudható, hogy ekkor tájt ki mindenki és mit, netán milyen sikerrel vitt színpadra. Korabeli kritikákat is idézve részletes leírást kapunk Imre első komoly koreográfusi periódusáról, sikereiről, s a siker mellett is mind inkább nyomasztó hiányérzetéről, az elszigeteltség és bezártság légszomjas élményéről. És jön Köln, ahonnan sokáig csak más nyugat-európai városokba vezet az út, haza nem…
“Európa táncszínpadainak csillaga” itthon akkoriban nemes egyszerűséggel disszidensnek számított. Persze nem volt ez azért olyan egyszerű történet. Azt hiszem, a kutató a legautentikusabb forrásra talált rá, amikor – a mára némileg szándékosan (?) is feledett kiváló tollú – Maácz László írásából idéz, elég hosszan. A Táncművészeti Dokumentumokban megjelent szakmai visszaemlékezés számtalan cifra részletének egyetlen pontját kérdőjelezi meg, nevezetesen Vaszy Viktor szerepét Imre végleges távozásában. Maácz épp a családtól kapta meg azt a levelet, amelyről a Dokumentumokban is beszámol. “Sajnálom, hogy e vonatkozásban az immár több éve halott karmesterről semmi jót nem írhatok – szabadkozik bevezetőül az azóta ugyancsak eltávozott szerző –, de ritka egy farizeus levél volt. Tudniillik felsorolta a balettnak addig nyújtott (és nemlétező!) támogatását, s a hazahívás szándékával további ígéreteket tett. Csakhogy addigra már eléggé ismertem a szegedi állapotokat és Vaszy viszonyát a baletthez; tisztában voltam az ígéretek hitelével. Még inkább így volt persze Imre Zoltán, aki pontról pontra megküldte keserű cáfolatát.” Ez az a pillanat, ahol Gyémánt Csilla érzelmeivel is a ringbe száll, mert nyilván úgy gondolja, hogy meg kell védenie Vaszyt. Mint a 77. oldalon írja: “Maácz László Vaszy Viktor negatív szerepét illetően túloz, Vaszy ekkor már, mivel őt is támadták, voltaképpen nem sokat tehetett a balettért. Imre Zoltán mindig elismerően szólt Vaszy Viktorról, s a Szegedi Nemzeti Színházat még 20 év múlva is élete és művészete >első igazi nagy egyetemének<  nevezte.” Ezzel a tiszteletre méltó érveléssel azonban a lényegre nem érkezik válasz, sőt újabb kérdés adja magát: ha igaz, hogy Vaszy már tényleg nem tehetett semmit – ami hihető –, akkor miért ígért bármit is az Imrének szóló levelében? Ha Vaszy itt mégis hiteles, akkor Imre nem az a “keserű cáfolataival”. A válasz nyilván Maácz és Imre levelezésében rejlik, ám e források – úgy tűnik – egyelőre nem elérhetőek. Azt azonban tudni lehet, hogy e levelek léteztek (léteznek?), és Imre Zoltán hazatérése után jó néhányszor megfordult a régi Táncművészet szerkesztőségében is, ahol sok mindenről beszámolt, és igen jókat pöfögtek az anekdotázó hajlamú Maácz Lászlóval – magam is hallottam. – Persze, ha mégis dönteni kellene hitelesség ügyben, egyik félnél sem a művészi kvalitás szenvedne csorbát, mert egészen másról van szó. Valami nehezebbről. Talán ezért is evezünk el az érzelmi érvekig. De meglehet, már nem is ez a lényeg, hiszen ők hárman már megbékéltek, ott fenn…
A művészportré nemzetközi mértékkel legfajsúlyosabb rétege a nyugaton töltött évekből rakódik ki. Köln, Düsseldorf, Stuttgart, London… Híres nevek tűnnek fel Imre életrajzában; táncművészként dolgozik Erich Walter, John Cranko, Glen Tetley, Christopher Bruce, Lindsay Kemp darabjaiban, s e darabok olykor kifejezetten neki készülnek. Bejárja a világot, előadóként sikert sikerre halmoz, de alkotóként, úgy érzi, nehezebben jut szóhoz. A lehetőségek reményében aztán viszonylag sűrűn vált társulatot, és egyre gyakrabban bízzák meg koreográfusi teendőkkel is. De alkotóereje, nyugtalan fantáziája újabb formák felé hajtja; szinte felsorolni is képtelenség, mi mindenben mélyült el, akár professzionális igénnyel. Zenei tehetségére például már az intézeti évek alatt felfigyeltek, s pályakezdő szegedi táncosként is zongora improvizációjával varázsolta el Vaszy Viktort. Londoni évei alatt aztán elvégezte a National Film School-t, s rendezett is néhány filmet, de e területen nem volt igazán szerencsés. Gazdag adottságai azonban kiválóan érvényesültek a tanításban; Nottingham egyetemén díszlet- és jelmeztervezést tanított, s már ekkor foglalkozni kezdett színészek képzésével, amelynek tapasztalatait később itthon is nagyszerűen kamatoztatta: többtucatnyi darab koreográfiáját vagy inkább nagyon egyedi mozgásmintáját készítette el neves rendezőtársak mellett. Aztán kitanulta a kerámiakészítés csínját-bínját, és szinte egy műértő profizmusával vásárolta össze bútorait is az aktuális költözések után – ennek dokumentumai részben ugyancsak láthatóak a könyvbéli fotókon, illetve néhány adalékkal épp Imre Zoltán levelei szolgálnak.
A könyv szövegtestének legérdekesebb, legeredetibb vonulata a levelekből kerekedik ki, ami nagyon is természetes, hiszen ez egy intim s viszonylag őszinte műfaj, s ritkán hozzáférhető. Különösen így van ez a családnak szánt borítékokkal, amelyekből ez alkalommal jó néhány kinyílik. Úgy tűnik, az archívumból különösen az anyai nagyapa meg az édesanya alakja emelkedik ki; ők vélhetően mindig erős hittel táplálták a távolban bontakozó művész lelkét. De szépen és tisztelettel emlékezik meg Imre a család más tagjairól is. A sorok különben nem egyszer tánctörténeti szempontból is tanulságosak, amennyiben e téren a korabeli európai viszonylatokba meg egy-egy alkotó vagy alkotóműhely stílusába-módszertanába is bepillanthatunk általuk. Néhány Imre Zoltánnak címzett levél is szerepel e részben, így például Millos Aurél ösztönző szavait is olvashatjuk. – Talán terjedelmi okai vannak annak a szerkesztői döntésnek, hogy a közölt anyagok mindig egyoldalúak, vagyis a család és Imre postájából csak a koreográfus levelei szerepelnek a könyvben, más személyiségek esetében pedig csak az Imrének szóló írások. Pedig milyen jó lett volna néhány valódi “párbeszéddel” találkozni!
“A messzeségek vándora” végül hazatalál, és nemsokára elindul Szeged felé… E második korszak (1987–1993) idején születnek azok a művek, amelyek Imre Zoltán alkotói művészetének  legérettebb vonulatát rajzolják meg, s amelyekben egyre inkább valódi együttesként mutatkozhat be a Szegedi Balett.  A koreográfus, háta mögött igen sok tapasztalattal, immár balettigazgatóként birkózik a társulatépítés gondjaival; az Intézetből érkező, még több szempontból is éretlen tehetségeket meg a színház más tagozataiban is működő táncosokat kell összesimítania a kiváló technikájú és előadói szempontból is kiforrott vendégművészekkel. Ez a törekvés világosan érzékelhető a nyolcvanas évek végére szépen épülő repertoár darabjaiban. A könyv adattárában különben jól követhetőek az alkotói periódusok, így Imre második szegedi korszaka, amelyben tizenkét színpadi mű született, s szinte mindegyiknek van valamilyen története. Ám a mesét itt folyvást átszövik a különféle utalások, a mitológiából, a történelemből, a zene- és képzőművészet világából, a vallástörténet és a pszichológia tartományából, s ki tudja még hányféle mélygyökérzetből táplálkozó színek. Imre Zoltán rendkívüli felkészültsége, érzékeny sokoldalúsága műveiben is leképeződik. Darabjait “olvasni” kell, mert olvasatai vannak. Még akkor is, ha időnként erősebb bennük a szimfonizmus. Megdolgoztatják a nézőt, de még a kritikusokat is. Az Alvilági játékok recenziói kapcsán például maga az alkotó fogalmazza meg, hogy az a fajta intellektuális táncszínház, amelyet művel, sokszor már közelebb áll a színházhoz, mint a baletthez, s véleményét nem egy rendező, így Marton László is osztja. A táncalkotó ezért is érezhette úgy, hogy csak kevés kritikus akad, különösen a tánc világában, aki meg tudna mérkőzni a kritizált művel. Ugyanakkor e darabok a számtalan szereplehetőséggel, megannyi szólisztikus villanással szinte provokálták az előadói tehetségek kibontakozását, a karakterépítés technikai-színészi megoldásainak intenzív keresését. Jellemző, hogy pár év alatt valódi egyéniségek nőttek ki a társulatból, hogy neveket kellett megtanulnunk. A széles világra is pillantva ez ma már nem olyan természetes; még kiváló kvalitású együttesek kiváló táncosai is halkan, ismeretlenül fejezhetik be pályafutásukat, ha a repertoár nem ad módot a személyesebb megmutatkozásra.
A Szegeden bemutatott friss művek azonban többnyire újféle technikai követelményeket is állítottak. A hiányok pótlására Imre időről időre vendégtanárokat hív, majd asszisztensként, később koreográfusi minőségben is bevonja helyi erőit; akiknek munkáján, a társulat többi tagjával együtt, félreismerhetetlen nyomokat hagynak a szorgos tanulóévek. A Szegedi Balett neve kezd jól csengeni; jó néhány külföldi szereplést jegyez a csapat, s hamarosan el lehet mondani, hogy a legjobb modern műhelyként immár illik figyelni rájuk. A szerző a Függelékben röviden bemutatott utódegyüttes, a Szegedi Kortárs Balett tárgyalásánál így fogalmaz: “Imre Zoltán választhatta volna a könnyebb utat, átvehette volna a nyugaton megismert, jól bevált XX. századi repertoárt. Nem így döntött,…” Csak annyit tennék hozzá, hogy azért korántsem csak egyéni döntés kérdése lehetett ez, hiszen a játszhatóság elvi engedélye mellett sokszor nagyon komoly fizetnivalók támadtak. Ugyane részletben találni a táncosok lezáratlan névsorát, akik “Dévényi Edit táncmester balettóráin és Imre Zoltán modern, nyugat-európai és amerikai táncműhelyekből hazahozott, új stílusú, modern tréningjein csiszolódtak ki.” Prepeliczay Annamária és Zarnóczai Gizella bizony kilóg e sorból, ők legföljebb bővíthették technikai skálájukat, hiszen nagyon is csiszolt, érett szólisták voltak már szegedi éveik előtt is, és erről Imre is megemlékezett. Mindenesetre egy némileg humoros megfigyelés Fintha nagypapa leveléből igazolhatja, hogy a Pécsi Balettre, az első magyar modern táncműhelyre a nem szakmabeliek is igen fogékonyak voltak: “A tegnapi Eiffel torony című francia balettműsort is megnéztem. Igazi vadnyugati táncborzalom. Ebből megállapítottam, hogy Eck Imre sem az ujjából szopta az új irányt, hanem csak ügyesen és elsőnek ültette át hazai talajba…És napi hét órán át kínozza vele szegény táncosait. Még az a szerencse, hogy nagy részét a földön fekve csinálják!”  S e részletektől még elevenebb a könyv, s elevenebbé válik Imre Zoltán alakja is, hiszen a sorok neki íródtak.
Nem lehetett tehát mindig könnyű dolga Gyémánt Csillának, s nyilván megvívott döntéseiért, hogy fölgyűjtött anyagából mi menjen vagy maradjon, hogy a részletek hol tapadjanak meg, hogy mi kerüljön a fő sodorba… Végül is úgy tűnik, tárgyának szeretete hitelesíti sorait, szerkesztésmódját, választásait, de még azt a finom szegedi ízt is, amellyel olykor kiáll Tisza-parti művészei mellett. 

Gyémánt Csilla: Imre Zoltán táncművész, koreográfus
Bába Kiadó, Szeged, 2005, 284 oldal.

08. 08. 7. | Nyomtatás |