Sötét, keserű álom

Énekes István: Ballada a vasgyárról – Dunaújvárosi Bartók Táncszínház

A Dunaújvárosi Bartók Táncszínház helyi ihletettségű táncjáték felújításával debütált. Ünneplendő ennek az újjászervezett, megerősödött, Pesthez közeli műhelynek a puszta léte, hiszen a fővárosi vízfej mellett – Dunaújváros figyelemre méltó, sokrétű tánchagyományait szem előtt tartva – alternatívát, valódi lehetőséget jelent és teremt. A tavasz óta a nyertes pályázó, Szögi Csaba vezetésével dolgozó közösség nagyívű tervek megvalósulása előtt áll. Az új éra első, demonstratív és – természetesen – reprezentatív gesztusként a városhoz erős szálakkal kötődő Énekes István koreográfiájának, a Ballada a vasgyárról című táncműnek felújítását mutatták be.
Halász Tamás

Énekes sajátos, jellegzetes utat jár: gimnazistaként került a táncművészettel intim viszonyba, néptáncot és pantomimet tanult. Számos sikere nyomán a néptánc alapjain álló alkotóművészként hívta életre és vezette 1988-tól – Szögi Csabával – a Népszínház Táncegyüttesét, melyből később létrehozták a Közép-Európa Táncszínházat. Énekes munkásságára az elmúlt években mintha kevesebb fény esne, bemutatói pedig mind ritkábbak. A legintenzívebb alkotói korszakáról lemaradók kíváncsisága hajtott Dunaújvárosba engem is, hiszen e darab “eredetijét” nem sikerült látnom.
Hosszan és lomhán nyílik meg a Ballada terét takaró függöny. A színpad közepén kristályok fénylenek, a háttérben Tábori Csaba egészen meghökkentő díszletei vonzzák a tekintetet. A helybéli képzőművész – kinek festményeiből számosat az előcsarnokban is láthatott a közönség – egészen rendhagyó teret készített a koreográfiához. A cím súlyos, karcos, enyésző szocreálra asszociáltat: súlyos idomokat, szinte monokróm színpadképet vártam volna. Tábori, a város – egész pontosan Sztálinváros – szülötte, autentikus láttató. Díszlete, hasonlóan festményeihez – tobzódik a színekben, különös, tarka, szilánkos felületekben, váratlan formatársításokban. A színpadon rémmesei táj, eleven, organikus “gyár”, hatalmas – időnként valódi füstöt eregető – kéményfélékkel, indázva tekerőző díszítményekkel, gyermeki fantáziánkat alaposan megmozgató formákkal. Keleties oltárt idéz a tér: szimmetrikus kiképzése, a füstöt pöfékelő kéménymonstrumok, középütt egy rejtélyes átjáró, ahonnan a táncosok előlépnek, mindehhez pedig Kovács Péter Gerzson eleven, játékos, intelligens fényei társulnak. Lassan indul a játék. Bamba álomban, révületben, megbabonázott alakok hevernek szerte a színpadon. Katatón, lelassult mozdulatokkal játszanak. Ütik a hideg vasat. Nincsenek olvasztárok, nincs hengermű, nincsenek röpködő szikrák, nincs itt semmi valószerű. A szintén helybéli művész, Hevér Lili időtlen jelmezekbe bújtatta a táncosokat.
Szertartásszerű játék veszi kezdetét: a legváltozatosabb, funkciójuk nincs fémidomok keverednek be a színre. Elrajzolt vérteket, azonosíthatatlan, súlyos vasdarabokat, hétköznapi használati tárgyakat látunk: romokat, maradványokat, leleteket. Az igen lassú tempójú játékba a “ritmusszekció” hoz elevenséget. A fém hangjaiból zene áll össze, az emberi test neszeivel elegy fémzörej ad talpalávalót. A játék igen hamarosan elvékonyodik. Az ember vár valamit, komoly váltást, fordulatot, kanyart, újabb rétegeket. Gyorsan átlátható a koncepció: egy fennmaradásáért küzdő közösség harcának, mindennapjainak szimbólumokban gazdag ábrázolata, mely elemelkedik a konkrét és mindenki által ismert helytől és időtől, a város szélén terpeszkedő, enyésző Vasműtől. A színház előtti tér falán látható míves, szocreál mozgalmi-mozaikképek hős munkásainak idealizáltságában torz képétől, az egyre távolabbi múlt e mind kevésbé rémisztő, sőt inkább megmosolyogtató emlékétől. Mert Vasgyár ez az egész, és vasmunkás benne minden ember…
Mohó kíváncsisággal ültem le a nézőtéren, valamiféle egzotikumot, keserű vallomást, kordokumentumot keresve. A játékból kiderült: hatalmas munka vár a társulat irányítóira, elsősorban a táncművészek gondos megválogatásának tekintetében. Nagyon ritka pillanatokban sikerült valódi, átélt, megélt, megértett jelenlét jeleit érzékelni. Tette mindenki a dolgát, mint jó iparos. E hagyományból, messzi és közelmúlt keserűségéből szőtt anyag önmagában is vékonynak tűnik. Drukkoltam érte, hogy ne így legyen, drukkoltam, hogy lekössön, összeálljon, magával vigyen a játék. A szerkesztetlen rendszer, a színtelen alakítások, a nyúlósra sikerült részletek azonban nagyon gyorsan kikezdték az ember koncentráló képességét.


Énekes István: Ballada a vasgyárról
Dunaújvárosi Bartók Táncszínház

Díszlet: Tábori Csaba
Jelmez: Hevér Lili
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: Ács Gyula
Rendező-koreográfus: Énekes István
Előadók: Bálint Péter, Bozsó Ágnes, Fejes Krisztina, Halmi Zoltán, Lázár Szabolcs, Móri Csaba, Suplicz Mihály, Szabó Katalin, Széles Erika, Thiard-Laforest Csaba, Topperczer Anita
08. 08. 7. | Nyomtatás |