Idegen nyelven?

Zsámbéki Gábor rendezése Rakovszky Zsuzsa új fordítására épül, amely kortársi nyelven szólaltatja meg Euripidészt. A sepsiszentgyörgyi színlapon az olvasható, hogy Kerényi Grácia fordítása nyomán készült. Ez elülteti az emberben a gyanút, hogy a szöveggel itt is eléggé komoly munkálatok történhettek. Alapvető kérdés ugyanis, hogy görög klasszikusokat – elsősorban Euripidészt, de bármely görög tragédiát – milyen nyelven érdemes, illetve lehetséges megszólaltatni a mai színházban. Hiszen klasszikusokat akkor van értelme játszani, ha rólunk szólnak, illetve ha olyan szituációkat, emberi szenvedélyeket hoznak színre, amelyek manapság körülvesznek bennünket.
A Katona József Színház előadásában teljesen mai szituáció bontakozik ki: egy házasság, egy kapcsolat totális szétbomlásának történetét látjuk megelevenedni, amelyben egy nagy formátumú, szenvedélyes nő szétzilál maga körül mindent, mert bosszúra vágyik, és erősebbnek bizonyul mindenkinél, elsősorban a férjénél. A sepsiszentgyörgyi előadásban másféle karakterű Médeia a főszereplő. Őt elsősorban nem a bosszúvágy vezérli, hanem az az idegenség, amit ő maga közvetít, és amitől feltehetőleg szenved is, hiszen nem tud kommunikálni a környezetével.
Amikor a sepsiszentgyörgyi előadásban megjelenik a színen Médeia, egy titokzatos, gyönyörű királylányt látunk, csillogó fekete ruhában, strasszokkal kirakott fekete kesztyűvel. Egész lénye fenséget, idegenséget és büszkeséget sugároz. (Természetesen van a figurában valamiféle misztikum is.) Ezzel szemben Kreón, a Kar és Iászón teljesen más világot jelenít meg – ezt a jelmezük is érzékelteti. Ők egzaltált, vad, tomboló érzékiséget, eksztatikus révületet közvetítenek, szemben Médeiával, aki hihetetlenül fegyelmezett, nincsenek “elengedett” gesztusai. A dajkák viszont átmenetet képeznek Médeia, illetve Kreón és Iászón világa között.
Karsai György: Valóban nagyon szép jelzések vannak arra – játékban, jelmezben is –, hogy ki hova tartozik. A megkettőzött Dajka kapcsán ki kell emelni a két színésznő, Kicsid Gizella és Péter Hilda játékát, amely egyrészt nagyon szépen jelzik Médeiához való tartozásukat, ugyanakkor azt is, hogy már kezdenek vonzódni – vagy kényszerből kapcsolódni – ahhoz a borzasztó világhoz, amely körülveszi őket. Ez elsősorban a Karral való viszonyukban mutatkozik meg, az öltözékük azonban még azt igazolja, hogy ők Médeiához tartoznak. Iászónnak viszont a ruhája átmenetet érzékeltet: az idegenség jelzése mellett már olyan színek és olyan vonások is vannak az öltözékén, amelyek a Kar, illetve Kreón viseletén is megtalálhatók. Van még benne valami az idegenből, hiszen ő sem korinthoszi, ugyanakkor ez már kezd elmosódni, egyre jobban kirajzolódik az új környezetbe, hatalmi rendbe való betagozódás vágya, az örök opportunizmus.
Urbán Balázs: A két világ különbözőségét nemcsak a jelmezek és a fények jelzik, hanem az is, hogy a páros viszonyok teljesen másként épülnek ki a két szinten. Médeia oldalán a két Dajkát vagy akár a két gyereket mindig együtt, egymás mellett látjuk. (Színészileg is nagyon szépen kidolgozott a két Dajka együtt cselekvése, együtt hangzása.) A másik oldalon viszont hierarchikus viszonyok alapján kiépített kettősségeket látunk. Gondoljunk például arra a komikus hatásában is nagyon erős jelenetre, amikor a Nevelő valahogy mindig úgy keveredik Kreón alá, hogy ülőalkalmatosságot képezzen a számára – ez nagyon pontosan jellemzi ennek a világnak a hierarchikus viszonyait.
Karsai György: Míg Zsámbéki Médeia-értelmezése azt bontotta ki Euripidész szövegéből, hogy mi történik egy kapcsolatban – egy családban, amikor egy férfi és egy nő kapcsolata tönkremegy –, addig Măniuţiu és a sepsiszentgyörgyi társulat azt bontotta ki a darabból, hogy mi történik két világ ütközésénél. Itt a férfi-nő kapcsolat totálisan a háttérbe van szorítva. Arról mintegy kötelező leckeként időnként beszélnek, hogy volt valaha egy házaspár, de ennek a két embernek már egyáltalán nincs köze egymáshoz. Itt két világnak van – lenne – köze egymáshoz: az egyik a művelt nyugat – ez lenne jelen esetben  Korinthosz, illetve a görögség –, a másik pedig az úgymond a barbár kelet. Ezek azok a toposzok, amelyek minden bizonnyal már Euripidésznél is megvannak, s amelyekről Măniuţiuék bebizonyítják, hogy a valódi világ rendjében egyáltalán nem érvényesek. Többek között azzal is bizonyítja, hogy ebben az előadásban, ebben az értelmezésben egyetlenegy tiszta, elegáns, formátumos, intelligens személyiség van, Médeia (Bicskei Zsuzsanna nagyon pontos és nagyon szép alakításában), aki – mire elkezdődik az előadás – már túl van azon a szakításon, amely ebbe a világba hozta őt. Tehát itt nem az az érdekes, hogy neki milyen érzelmei voltak vagy akár vannak Iászónnal kapcsolatban, hanem az, hogy totálisan elutasítja azt a világot, amelyben a múlt kényszerei folytán most is élnie kellene, hiszen itt van vele két gyermeke is.
Kovács Dezső: Ez többek között abban az általa megelevenített rítusban is megjelenik, hogy Médeia olyan – élő eszkimó – nyelven beszél, amit a többiek nem értenek. Ezáltal az idegenséget, a totális kommunikációképtelenséget a nyelv szintjén is képes megjeleníteni. A két Dajka tolmácsol Médeiának, hiszen máshogy nem tud szót érteni a környezetével. Nagy kérdés – az előadás egyik talánya –, hogy vajon akkor Iászónnal hogyan is bonyolították az életüket, hisz férj és feleség voltak, két gyermeket hoztak a világra.
Karsai György: Szerintem ez a Médeia – ha jól figyeltem – igenis meg tud szólalni Iászón  nyelvén, tehát ha akarna, tudna vele beszélni, s ezt feltételezhetően meg is tette a múltban, ameddig a férfi el nem hagyta őt, ameddig bele nem bolondult az új hatalomhoz való csatlakozás vágyába. Többen fölvetették, hogy nem logikus, hogy a dajkák hol fordítanak, hol nem fordítanak, pedig ez mindvégig attól függ, hogy Médeia mikor int be nekik, hogy ezt most tessék fordítani. De ez csak játék, és inkább a külvilágnak szól. Médeia elszakadását, illetve elszakítottságát jelzi ez is. Médeia nagysága, intelligenciája, az egész iszonyatos és borzasztó történet fölött való állása abban is megnyilvánul, hogy ő természetesen tudna érintkezni a környezetével, de a többiek nem érdemlik meg őt. Mert van egy hihetetlenül formátumos nő és van a környezete, amelyik – hát lássuk már be – mi vagyunk. Ez borzasztóan erős kritika.
Urbán Balázs: Az eszkimó nyelvnek – ahogy az előadásból kiderül – van egy nagyon izgalmas tört zeneisége is, ami talán fontos lehetett a kiválasztásában. Ez a tört zeneiség határozza meg Médeia mondatainak a dallamát, sőt közvetve azt a gesztus- és mozgásrendszert is, amelyet a Médeiát alakító színésznő használ az előadásban.
Karsai György: Az nagyon szépen ki van találva, hogy ebben az előadásban több nyelvi sík létezik egymás mellett, hiszen a nyelv a színpadon természetesen mindig gesztus. Tehát mikor Médeia a legfontosabb információkat mint ítéletet – írásba foglalt ítéletet – meghirdeti, akkor az több nyelvi síkon van elmondva. Egyrészt el van mondva eszkimóul, aztán föl van “festve” a paravánra – de először, ha jól láttuk, akkor csak mozdulatokkal. Akkor még nem jelenik meg semmi, Médeia fölírja ugyan, de mi nem látunk semmit. Utána ugyanazt fölírja vérrel, s amikor ezt elolvassa a külvilág, értelmezik, akkor ettől elborzadnak, ám nem tudják letörölni, nem tudják megszüntetni. Ez ott marad örök időkre, csak éppen elmosódva, s nyilván egyre kevesebben tudják majd elolvasni. Íme, így (is) születik a mítosz.
Kovács Dezső: Kicsit továbblépve a nyelvről, Médeia idegensége a szcenikában, a díszletben is megjelenik. Măniuţiu és a díszlettervező nagyon kevés díszletelemet használ. Adott az üres tér – ami jelen esetben a legideálisabb színházi környezet – van benne két fehér tábla, ami csillog, vetíteni lehet rá, fényt lehet rá irányítani, áttetsző. Amikor megjelenik Aigeusz, mintegy álomképként kivetül az ő víziója. Belép Aigeusz, összezárulnak a paravánok, és mögötte árnyjátékként egy stilizált, gyönyörűségesen lebonyolított szerelmi jelenetet látunk, de ugyanez kivetül a világba is, hiszen akkor már a Kar tagjai is szeretkezni – nem is szeretkezni, üzekedni  – kezdenek.
Karsai György: Aigeusz megérkezése és Médeiával való szeretkezése valóban álomkép. De természetesen benne van a mítoszban is. A Médeia-történet egyik – Euripidésznél nem fölhasznált – változata szerint amikor az asszony elkerül Korinthoszból, akkor Athénbe megy, Aigeusz mellett kezd új életet, és sok-sok gyereket szül neki. Ez a mítosz egyik változata. De van olyan változata is – ezt használja Zsámbéki is –, amelyben lehetőség van a végleges, mi több, talán boldog megmenekülésre. A Katona előadásában, szerintem, arról van szó, hogy Médeia a napszekérrel el fog menni valahova, talán az örökkévalóságba, ahol az ilyen típusú görög hősök laknak, vagyis az elíziumi mezőkön fogja tölteni ezentúl létét.
Kovács Dezső: Visszatérve az előadás egyik meghatározó összetevőjéhez, a vizualitáshoz: Médeia idegenségét azzal is eléggé egyértelműen jelzi a rendezés, hogy amikor Médeia feltűnik a színen, plexi dobozokat hoznak be, és rárakják őket a testére, fölépítenek belőle egy átlátszó kockát. (Ez nemcsak egy egyszerű tömb, hanem egy megkonstruált építmény, aprólékosan kidolgozott benne minden elem – akárcsak az előadásban.) Médeia be van zárva az üvegfal mögé, és nem is csak úgy beszélnek vele, mint egy idegennel, hanem mint egy kalodába zárt állattal. A plexi kocka használata egyrészt azt jelzi, hogy félnek Médeiától, másrészt szeretnék őt teljesen elszigetelni – ez többé-kevésbé sikerül is.
Urbán Balázs: Ez az üvegfalú kalitka nekem is azt juttatta eszembe, mintha egy ketrecbe zárt vadállatot szemlélnénk. Kreón oda is lép mellé, egy kicsit ingerli azzal, hogy megkocogtatja a plexi falát, aztán gyorsan visszaugrik, látszik, hogy csodálja is Médeiát, meg fél is tőle. Úgy viselkedik vele, mint ahogy a számunkra érthetetlen, megfejthetetlen jelenségekkel szemben szoktunk.
Kovács Dezső: Măniuţiu olyan színházi nyelvet használ ebben az előadás, amely alapvetően a rítusra, a mítoszra, az elemi ösztönökre és az emberi ösztönvilág mélyére helyezi a hangsúlyt. Ezt a zenék is közvetítik, ezek a keleti, misztikus hangzások, énekek, vinnyogások. Mindvégig funkcionálisnak tűnt a használatuk. Holott ez az előadás elsősorban teátrális, artisztikus, látványos. Az én szememben a színház akkor jó, ha teátrális, ha hatásra törekszik, és azt a hatást, amit el akar érni, el is éri. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy a teatralitásnak milyen foka igazán előnyös. Én lényegében végig funkcionálisnak láttam ezt a nemes, elemelt, stilizált teatralitást, amit Mihail Măniuţiu használt ebben az előadásban.
Urbán Balázs: A kétféle világ különbségét az is jelzi, hogy a rítusok is másképpen jelennek meg Médeiával, illetve a korinthosziakkal kapcsolatban. Amikor belépünk a térbe, még talán nem is pontosan látjuk, hogy mi zajlik a háttérben, később derül ki, hogy itt egy sír készül, az a sír, amelybe végül Médeia is bele fog feküdni, onnan fog majd “feltámadni”. (Idézőjelek között mondom, hiszen némiképpen értelmezés kérdése is ez.) És ezzel szemben látunk nagyon erősen teatralizált, ironizált rítusokat a másik oldalon. A Kar egyébként számomra egy teljesen tradicionálisan is értelmezhető világot képvisel: a tömeget látjuk, ami mindig az erősebbhez, az erősebbnek vélthez csapódik. Hiszen az egyik pillanatban még ott hajlonganak a földön, hason csúsznak-másznak Kreón előtt, utána pedig nagy kedvvel és lelkesedéssel adják elő Kreón halálának részleteit Médeia előtt.
Nagyon izgalmas egyébként, hogy a Kar funkciójából elég sokat átvesznek a Dajkák. Nemcsak szövegben (bár vannak olyan szövegrészek is, melyet a Dajkák kapnak meg a Kar szövegéből), hanem funkciójukat tekintve is, hiszen Médeia többnyire őket szólítja meg. A Karnak ez a funkciója elvész, ugyanakkor utalásaiban nagyon sokat megsejtet abból is, amit egyébként a Kar klasszikus funkciójáról gondolunk. Ironikus jelek utalnak a görög színházi formákra is, amelyeket ismerünk. És mindehhez társul egy olyan – a szó konkrét értelmében is – teátrális réteg, amelynek igen jelentős szerepe van az előadást meghatározó és átlengő ambivalencia kiépítésében. Azaz itt voltaképpen mindenki játszik valamit. A Dajkák például nemcsak tolmácsolnak, hanem nekünk is játszanak, hiszen abban a jelenetben is tolmácsolnak, amikor Médeia és Aigeusz az ékes eszkimó nyelven egymással társalog.
De természetesen játszanak mások is. Játszik maga Médeia is, és játszik a Kar is. Nagyon konkrét utalások vannak arra, hogy ez egy színházi előadás. Ahogy előadják Kreón halálát, az egyiknek még súgják is a szövegét.
Kovács Dezső: Visszatérve az előadás képeire: később szétszedik a plexi falat, halad előre a cselekmény, és a végkifejletnél – elsősorban a világítással, a fényekkel  – megtörténik a rituális és stilizált, elemelt gyilkossági jelenet. A gyermekek, úgy látjuk, meghalnak. Szerepük, illetve a gyermekek szerepeltetésének különböző etapjai is mutatják, hogy mennyire koherensen végiggondolt az előadás.
Először amolyan hivatali székekben, görgős irodaszékekben bábok ülnek, aranyfejű gyermekbabák, aztán az előadás egy bizonyos pontján valóban kisgyerekek jelennek meg – álomszép, éteri, tüneményes kis csöppségek –, beszélnek is, okosan, ügyesen, funkcionálisan. És akkor megtörténik a gyilkosság, de előtte Médeia az aranyfejű gyermekbábokat már elhelyezte a nagy kofferjében... Majd miután összeomlott a világ, és megtörtént a visszavonhatatlan, mert a gyermekek meghaltak, akkor egyszer csak kibontja Médeia a kofferjéből a gyermekbábokat. Ez is szépen van megcsinálva rendezőileg is, színészileg is: a bábok fejét lebontja, illetve leveszi róluk a maszkokat, és a maszkok mögött ott vannak a valódi kisgyerekek. Ezzel zárul az előadás: Médeia kézen fogja őket, és elvonul.
Itt nincsen isteni szekér, nem távozik a mennyországba, az istenek közé, hanem elvonul a két gyermekével. Magam számára úgy értelmeztem ezt, hogy bár a gyermekek meghalnak, Médeia kénytelen volt megölni őket, de mivel rettenetesen ragaszkodik hozzájuk, a lelküket megőrzi. Persze ez nagyon steril, leegyszerűsített megfogalmazása a szándéknak, de mégiscsak valami ilyesmiről lehet szó.
Urbán Balázs: Az előadás megenged más értelmezéseket is. Ha egy naivabb és tradicionálisabb befogadói álláspontból közelítünk felé, akkor a feltámadás mítoszát juttathatja eszünkbe, hiszen előzőleg Médeia is felkel abból a sírból, amelybe belefeküdt korábban. De eszünkbe juthat az is, amire korábban utaltam, hogy itt mindenki játszik. Valóban olvasható a befejezés egy lelki, gondolatbeli feltámadásként is, ahogy Dezső tette, de értelmezhetjük egy nagy játékként, “átverésként” is. Voltaképp annyiban izgalmas a befejezés, amennyiben eltér az eredetitől: hogy itt nem történik meg a halálnak az a végleges – legalábbis bizonyos szempontból véglegesen definiált – formája, amely a szövegben megtörténik.
Karsai György: Tetszenek ezek az értelmezések, amiket a gyerekek haláláról, illetve nem-haláláról adtok. De nekem van egy harmadik propozícióm hozzá, és ezt az előadásból tanultam meg. Annyira felzaklatott, amikor először láttam, hogy még aznap éjszaka gyorsan kerítettem egy Euripidész-kötetet, mert ugyan azt hittem eleddig, hogy viszonylag jól ismerem a szöveget, de Măniuţiu megoldása totálisan fölforgatta azt, amit általában Euripidész Médeiájának a végéről tanultunk vagy gondolunk. Nevezetesen azt, hogy miben is áll az, hogy Médeia varázslónő. Măniuţiu szerintem azt mondja, hogy az eltemetéssel – ami egyébként hihetetlenül barbár, hiszen odajön a Kar, tehát egész Korinthosz, és a földbe fogják döngölni ezt a szerencsétlen nőt – tehát ezzel az eltemetéssel Médeia nem ölte meg a gyerekeket… És itt van a varázslat! Egyetlen pillanatra sem ölte meg a gyerekeket, hanem mintegy megrendezte ezt Korinthosznak, hogy megszabadulhasson végre ettől a borzalmas világtól, a “művelt nyugattól”.
És mindez Euripidész szövegéből minden további nélkül kibontható. Amit hírként hallunk –  hogy mi történt a gyerekekkel – az itt semmilyen szinten sincs megmutatva. Nemcsak azért nincs, mert a görög színpadon nem szabad gyilkolni, hiszen tudjuk, hogy az Agamemnónban meg más görög tragédiákban mégiscsak van gyilkosság. A Médeia színreviteleinek egyik nagyon fontos kérdése, hogy a halott gyerekeket meg lehet-e mutatni a szekéren? És Măniuţiu azt mondja, hogy rossz a kérdés, hiszen itt nincsenek halott gyerekek. Vegyük már észre, hogy Médeia varázsolt, tehát a rendezés megfordítja a történetet, ami szerintem egy nagyon szép üzenet. Médeia – éppen a gyerekek megmentése érdekében! – azt hazudta, hogy őt ugyan agyon lehet verni – ha ez kell ennek a barbár világnak, ahova a szerencsétlenségére kényszerből került –, ám üssék agyon, temessék a földbe, annyival fölötte áll ennek a világnak, hogy ez neki – és különösképpen gyerekeinek – nem árthat.
Kovács Dezső: Érdemes néhány szót a figurákról is szólni: és itt óhatatlanul kínálkozik ismét az összevetés a Katona József Színház előadásával. Vegyük például a Nevelőt! A Katonában a Nevelőt Szacsvay László játssza: bejön egy kishivatalnok kinézetű, szolid férfiú, aki némi malíciával kommentálja az eseményeket. Kívülről nézi azt, ahogy a tragédia megtörténik. A sepsiszentgyörgyi előadásban viszont eléggé hangsúlyos szerepet játszik a Nevelő. Váta Loránd megformálásában egy időnként révületbe eső, vajákos figurát látunk. Egyrészt egy ösztönlényt, másrészt egy játékos alakot, aki időnként a majom vinnyogását, illetve gesztusait közvetíti…
Karsai György: A Nevelő ellentmondásos viselkedése abból a helyzetből fakad, hogy egyrészt Médeia világához tartozik, ám őt ugyanakkor a korinthosziak rendelték ki az asszonyhoz. Ő Kreón és Iászón megbízásából van Médeiáék mellett. Ez természetesen tragikus meghasonláshoz vezet. Ezért időnként hihetetlenül szép gesztusai vannak a gyerekekkel kapcsolatban (Váta Loránd alakítása borzasztó szépen mutatta, hogy ő igazából nagyon szereti ezeket a gyerekeket, erősen kötődik hozzájuk. Mindvégig látom, hogy valamennyi mozdulata szeretetteljes. Ugyanakkor a korinthoszi barbár világnak az a jellegzetes, mocskosan macsós mozdulatrendszere is benne él, ami a kar tagjait jellemzi, például abban, ahogy alpárian fogdossa a Dajkákat, s ez annyira viszolyogtató. És ez a játék a Dajkákkal, illetve a gyerekekkel kétszer is pontosan ugyanazzal a koreográfiával van fölépítve.
Kovács Dezső: Iászón figurája tulajdonképpen nincs olyan mértékben kibontva a sepsiszentgyörgyi produkcióban, mint Médeiáé. Iászón (Pálffy Tibor) egyszerű, rusztikus alak, egyetlen jellemvonását hangsúlyozza az előadás, mégpedig azt a vajákos révületet és tomboló érzékiséget, ami ugyancsak jellemzi az egész kórust.
A Katona József Színház előadásában az antik görög tragédia kórusa valójában nem jelenik meg, pontosabban három városi nő figurájába van sűrítve, a Kar kulcsmondatai az ő szájukból hangzanak el. Ezzel szemben Sepsiszentgyörgyön a Kar nagyon érdekes, rituális értelmezését látjuk.
Az Aigeusz-figura: a Katona József Színház előadásában megjelenik Elek Ferenc mint Aigeusz, és egy relatíve hosszú párbeszédben védelmet ajánl Médeiának, mert az asszonynak – miután Kreón kiutasítja, elűzi, a gyermekeit is fenyegeti – szüksége van erre. Aigeusz ebben erősen motiválva van, hiszen az ő viszonyrendszerük pontosan ki van bontva a Katona előadásában. A sepsiszentgyörgyi produkcióban Aigeusz (Szabó Tibor) robusztus, ám nem elég egyértelmű figura, jó néhány jellemvonása elvész, és tulajdonképpen az sem értjük, hogy miért talál oly könnyen hangot Médeiával. Összességében azonban azt mondhatom, hogy a színészi alakítások nagyon színvonalasak, és pontosan illeszkednek az előadás világképébe, amely a tiszta gondolatiság, a tiszta érzékiség és a tiszta vizualitás közegében mozog.
Az a nyelv, amit a sepsiszentgyörgyiek előadása közvetít, a magyar színházi gyakorlatban tulajdonképpen újdonságnak számít. Ennek egyik legfőbb jellemzője, hogy nagyon bátran és nagyon szabadon él a teatralitás eszközével. Ha egy magyar rendező az átlagos magyar színházi viszonyok között ilyen hatásokkal operálna, akkor kapásból rámondanák, hogy hatásvadász, mert lehetséges, hogy nem tudná ilyen szinten kidolgozni a produkcióját, mint ahogy Mihail Măniuţiu ezt megtette.




Euripidész nyomán: Médeia
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Kerényi Grácia fordítása alapján
Díszlet: Cristian Rusu m. v.
Jelmez: Iuliana Vîlsan m. v.
Koreográfus: Vava Ştefănescu m. v.
Dramaturg: Czegő Csongor, Prezsmer Boglárka
Rendező: Mihai Măniuţiu m. v.
Szereplők: Bicskei Zsuzsanna m. v., Kicsid Gizella, Péter Hilda, Pálffy Tibor, Nemes Levente, Szabó Tibor, Váta Loránd, Dénes Dániel, Illyés Ágota, Diószegi Attila, Fazakas Misi, Fekete Mária, Kolcsár József, Márton Lóránt, Mátray László, Nagy Alfréd


Lábjegyzet:
* A Pécsi Országos Színházi Találkozón június 17-én elhangzott szakmai beszélgetés szerkesztett, stilizált, rövidített változata. Az eredeti szöveg teljes terjedelmében a POSZT honlapján (www.poszt.com) olvasható.

08. 08. 7. | Nyomtatás |