Üvegtiszta mámor

A finn alkotó neve jól cseng Magyarországon; jellegzetesen finom, a szürke-fehér-fekete árnyaltaiban játszó, némileg borongós költői művekkel ajándékozta meg nézőit. Első, elementáris élményként még 1987 őszén a Helsinki Városi Színház balettkarának előadásában látott Kalevala című estjével szolgált, amely a finn eposz eredeti táncszínpadi újjászületését hozta. Uotinen sajátos mozgásvilága és szcenírozási technikája azután feltűnt az – akkoriban még nem Kortárs – Szegedi Balett színpadán is; Az álom mögött című alkotás ismét a táncköltészet leheletfinom képeivel maradt emlékezetes. És bemutatkozott magára kreált szólóval, meg olyan darabokkal is, amelyek Ladányival, illetve Ladányira készültek. Utóbbinak legfrissebb példája a MU Színházban látott Alice B.
Titokzatos és egyszerű ez a mű, attól függően, ki mit keres vagy talál benne. Van egy felszíni rétege, valamilyen táncos-gesztikus tevés-vevés, amelynek némi hangsúlyt adnak a különféle szcenikai elemek. A rendezői balon például egy monitort látni, sokáig csak a címbéli nagybetűs névvel. Gondoljon mindenki arra, amire vagy akire tud! Nekem is van egy tippem, de ez végképp nem illik ide. Vagy ki tudja… Az ismertető négy rövidke mondata azonban nem segít a megfejtésben. “Találkoztam Alice-szel a vonaton. Övé a 4-es, az enyém a 3-as hely volt. Valami történt vele. Később láttam őt az interneten.” A gondolatok ezzel megindulnak egy virtuális világ felé, cybernőre, erotikus robotra asszociálnak, a színpad és jelmez kellékeiről pedig esetleg szexuális fétistárgyakra. S miért is ne? A táncosnő borzolt szőkesége, tűvékony teste, jellegzetes tipegése a piros tűsarkúban, s közben mégis az állandó és furcsa idegenség, a rezzenetlen tekintet, az extrém helyzetekben kitartott mozdulatok, s e mozdulatok gépies ismétlése – mind-mind valamilyen mesterséges program részének tűnik. Ahogyan az öltözés-vetkőzés módja is; talán valaki rákattintott egy ikonra, erre a babanő előhozta piciny koktélruháját, hogy azután abban mutassa magát. Másvalaki talán a “bugyi-jelenetet” imádja, mert ezt is látni párszor; az intim darab hol a bokát melegíti, hol a popsit, majd ismét a bokát… Láttunk már ilyet, de életszerűbben, fizikaibb léthez kötve. Most egy modell érzések és érzékek nélküli gyakorlataként hat a sorozat, és annál is inkább, mert Ladányi a bokáján fityegő alsóneművel is úgy járkál, mintha az lenne a legtermészetesebb, vagy az is természetes lenne. De ebben a világban már valószínűleg el is felejtették ezt a kifejezést; értelmét vesztve egyszerűen eltűnt a szókészletből, minthogy eltűnt vonatkoztatási pontja is. Ez a bugyihúzogatósdi ráadásul épp akkora izgalmat kelt, mint egy Barbie megfosztása a nemes ruhadarabtól. A játéknő meztelenségének sincs minősége, e meztelenség inkább maga a semmi, az űr, egy nemtelen és üres tároló hely, amely sokféleképp feltölthető.
Egy magasból aláereszkedő kötél újabb lehetőséggel szolgál: a táncosnő rácsimpaszkodik, körbe-körbe tekeredik vele, majd egyszer csak elunva az irányt, hirtelen visszafelé pörög teste. Közben a bárok és diszkók fényeffektjei “tüzesítik” a steril erotikát. A képernyőről eltűnik a név, helyette egy banális szexfilm rövid részlete ismétlődik, gyorsított változatban. Immár unalmas kötelességnek tűnik minden szerepváltásos kádbéli mozzanat, épp olyan fárasztó és fantáziátlan eseménynek, mint a mosogatás. De épp olyan kényszerűnek is! A gépiességet azonban a tehetetlenség vezérli. Ez talán egy kívülről irányított (cyber)világ? Vagy nem is!? Talán csak azt modellezzük, ami már régen történik velünk? Bizonyos elméletek szerint ugyanis semmi újat ki nem találhatunk, amelynek mintája ne lenne már adott… Elég rémisztő távlat és rémisztő jelen az öntelt énnek is.
Talán eszembe sem jutna ilyen mélységekbe kalandozni a produkció láttán, ha nem Ladányira íródik, s éppen Uotinen által. Mert a téma önmagában ma már inkább divatos, mint eredeti, s sok minden kell hozzá, hogy a sablonokon túllendülve még figyelmet keltsen. Hát ez most sikerült! Ha magáról a koreográfiáról ejtünk szót, a legjobb, ha egy régi interjúból Ladányit idézzük: “Jorma Uotinen – a finn táncos, akivel nagyon sokat dolgoztam, és akitől hihetetlenül sokat tanultam – húsz éve öt lépésből variál a színpadon, amihez egy elképesztő vizuális világot társít.” Ez a megállapítás, úgy tűnik, máig érvényes. A finn alkotó magabiztosan és izgalmas személyességgel bánik a színpadi architektúrával, a tér színeivel és ritmikájával, a mozgásanyag pedig e látvánnyal formai szimbiózisban, szintén csak néhány elemre koncentrálódik. De ez a purizmus mégis nagyon gazdag, kiváltképp, mert Ladányi testén-lelkén szűrődik át, s akkor már hirtelen ezer árnyalatban játszik. És ehhez a táncosnőnek olykor meg sem kell mozdulnia!
Az est másik darabjában aztán Ladányi tényleg egy mozdulatlan szólót kreált a maga számára. Csak a hátát látni, meg a derékvonal táján összefonódó csupasz karjait. Fején egy különleges ünnepi ékesség, melynek – talán hamuszürke – fátyla haját és arcát is beborítja; olyan, mint egy halotti maszk. Súlytalan anyagból készült óriási sötétvörös szoknyájában eltűnik alakja, az egész jelenség testetlen, mégis megkérdőjelezhetetlenül ott van, titokzatos szigorúságával szinte fátumként lebeg a darab minden más részlete fölött. Vagy inkább minden fölött. A produkció játékidejének már majdnem vége, amikor a nőalak kiolvad pózából s ruhájából, s az érzékelhetőség határán lebegő lassúsággal a folyóba merül. És ezzel a történetnek vége is, merthogy bizonyos értelemben tényleg történetről van szó; henriette a vonaton címmel Ladányi Heinrich von Kleist élet- és haláldrámáját idézi meg. A “túlfűtött, megalkuvásra képtelen természetű” író rövid pályájának egy majdnem rituális öngyilkossággal vet véget; a Berlin melletti Wansee partján főbe lövi magát. A másvilági utazásra egy nő is elkíséri. Henriette. (A címbéli kisbetű talán bizonyos anonimitásra utal?) Ez utóbbi, színpadon is abszolvált jelenetig azonban nem könnyű eljutni.
A darab nagy részét két férfi és két nő kínlódja végig, valóságos értelemben is. Szólóik, kettőseik, s más, átmeneti formációik sorra a testi-szellemi nyomorúság, a vágyakozó és vágyakozásában is megalázott ember szűkölő tehetetlenségét ragozzák, szinte a végtelenségig. A kisebb-nagyobb akciók végül mindig visszahullanak önmagukba, nem oldódik a magány. A négy figurából hárman meg is szólalnak; a legkülönfélébb testhelyzetekben, kiszolgáltatottságot és hiányt sugalló pózokban üvöltenek-nyüszítenek-suttognak, változatos skálán, s mégis bizonyos monotóniával. A sokszor végtelennek tűnő folyamat közben aztán a néző azon kapja magát, hogy átélés helyett a lankadt megfigyelés jut osztályrészéül, s akkor már higgadtan érzékeli azt is, hogy a beszédtechnikával miféle bajok vannak, hogy az egyik nőalak mozgás közben fejbe rúgja partnerét, s e momentum épp véletlenszerűségével utal a szenvedés üzemjellegére, meg hogy a színész jobban táncol, mint ahogy beszél, a táncos pedig szebben szólal meg, mint színész kollégája. Utóbbi persze akár erény is lehetne, a jól végzett közös munka eredménye, ám a kiegyenlítődés lefelé hat, s a tendenciát csak aláhúzza a vonszolódó sötét hangütés, amely végig kitart. Ami biztos: Ladányi tökéletesen előkészítette saját jelenetét, hiszen már mindenki arra az egy, igazi és lényegi pillanatra várt, amelyben az Ő nőalakja is megindokolódik. Ezért készült volna a darab?
Lehet, hogy tényleg ezért. Vagy inkább ezért is. Ladányi tudja, érzi jelenlétének erejét, tudja, hogy a hangsúlyokat önmagának-önmagában kell kijelölnie. És tényleg lenyűgöző az a végletekig visszafogott, üvegtiszta józan mámor, amellyel odahagyva ruháit a folyóba süllyed, hogy a vízzel és a halállal szeretkezve végre átélhesse az odaadás nagy misztériumát. E szerint az előző képek vizionárius szenvedése a kleisti személyiség talán legfontosabb vonásaként válik mégis fontossá; az alkotót ugyanis “…mindenekelőtt az extrém, a kóros határát súroló lelkiállapotok érdeklik, s ezeket tárja fel szinte naturalista pontossággal. Itt tűnik ki, milyen démoni-őrült szenvedélyek zilálhatták szét Kleist lelkének egyensúlyát – a költőét, aki soha egy sornyi verset sem írt, amelyben magáról vallott volna, de hogyan vetkőztethette volna valaki csupaszra ily elrettentő tudással az emberi indulatokat, ha maga nem küzd a megháborodott lélekben őrjöngő vad szörnyetegekkel?” Érzékeink határán talán megsejthetünk valamit a végletes erejű, romboló energiából, amelyre csak a megsemmisülés drámai műve lehet méltó válasz. Kleistnek, úgy tűnik, egyszerűen nem volt más választása. Nem térhetett ki sorsa elől, nem kerülhette el, ami rá, csakis reá várakozott. Az a kérdés most már, hogy mennyire lehetett törvényszerű Ladányi találkozása Kleisttel. Az út innen eléggé nehéz, bizonytalan és süppedős, és olyan tájakra vezet, amelyek inkább rejtettségükben érvényesülnek. Az efféle kettőség, a rejtve-kinyitódás valahogy mindig is a táncosnő nagy titka volt; még elfogulatlan önmegmutatásában is marad egy azonosíthatatlan vonás az arcán, egy halvány árnyék a testén, amely finoman kiemeli a pillanatból, az épp általa eltáncolt színpadi időből. És ebben a köztes létben oldódik csak fel az a furcsa és megnevezhetetlen valami, hidegség?, idegenség?, valamilyen zárlat?, amellyel egyszerre vonzza és eltartja magától a világot. Amellyel a titkos vidékre hív, de folyvást kitaszít onnan. Amely maga az örökös ígéret, örökös feszültség és bánat. Az önfelélés kőkemény eufóriája.
Úgy tűnik, az est darabjai valamiképp összetartoznak; Alice és Henriette is a vonaton ül, jóllehet vonat sehol… A megfejtés egyik iránya a szimbólumok felé terel, s így leginkább a saját sors végigjárandó útja, bizonyos predesztinácó, az embert magába nyelő élet némileg nyomasztó analógiája marad lehetőségként. Tehát a megfelelések sorában a vonat mint folyó, a folyó mint élet és a vonat mint élet jelenhet meg, ám az egészből mégis a szimbolikus (Alice) vagy valódi halál (Henriette) értelmeződik hangsúlyosan. Ráadásul költészetünk is drámai örökséget hagyott ránk e tárgyban. Már soha többé nem lehetünk ártatlanok; ezt az állapotot elvesztettük valahol az úton, az emberi, a földi tudás megszerzésének bűvöletében. Jó ez, vagy rossz? Ladányi is szkeptikus lehet az ügyben, hiszen Kleist e gondolatát tűzi művéhez: “Szép minden első mozdulat, minden, ami szándékolatlan; / de hamissá és nyakatekertté válik, amint önmaga tudatára ébred.” És mégsincs más lehetőség. A feszültség, úgy tűnik, ez idő szerint feloldhatatlan. Visz a folyó mindannyiunkat, sodródunk vele, és megy a vonat, robog eltökélten. Ladányi is ott van, részt vesz a kényszerű utazásban. És élvezi, és szenved tőle.
Aztán látom, amint felemeli fejét.

Alice B.
La dance company

Látvány: Jorma Uotinen
Fény: Fésűs Zsolt
Zene: Apocalyptica
Koreográfus: Jorma Uotinen
Előadó: Ladányi Andrea

henriette a vonaton
La dance company

Látvány: Ladányi Andrea, Antal Csaba
Fény: Fésűs Zsolt
Zene: Monteverdi, Sigur Ros, Rautavaara, Kis Erzsi
Előadók: Ladányi Andrea, Kozmér Alexanra, Kovács Martina, Miklós Marcell, Bánki Zsolt, Czukor Balázs

Helyszín: MU Színház

08. 08. 7. | Nyomtatás |