A nőcsábász új ruhája

A Giovanni kezdő képében a címszereplő egy fényoszlopban térdel mozdulatlanul a színpad közepén. Leporello a háta mögül bújik elő; először csak az arca rajzolódik ki a félhomályból. Ahogy a fényfal lassan feloldódik, és a két alak “kiszabadul”, megerősödik a néző első benyomása: itt nem a barokk opera nemesurát és szolgáját látjuk, hanem lelki szimbiózisban élő társakat. A mozgásnyelv és a fekete-fehér, stilizált jelmez még jobban aláhúzza a két figura komplementer jellegét, elemi összetartozását. Giovanni és Leporello szinte folyamatos kontaktusban maradnak, összekapaszkodnak, átgördülnek egymás hátán; a mozdulatívek végére egy-egy ugrás tesz pontot, amely újra meg újra közel sodorja őket egymáshoz. A duett záró mozzanataként szétszórják a jelképes báli meghívókat a színpadon.
A táncosok egyesével-kettesével befutnak, és kezükbe veszik a papírtekercseket. Az invitálás kit kalandra, kit játékra hív – kit bosszúra szólít. Az egyéni színezetű, kvázi-spontán megoldások dinamikusan, törés nélkül vezetnek át a következő képbe. A színes, áttetsző függönyök mögött, mintegy a háttérben zajlik a bál, a függöny-rétegek előtt pedig minden úgy történik, ahogy a mozarti forgatókönyv szerint történnie kell: Giovanni a kormányzó lánya, Donna Anna körül legyeskedik, miközben az elhagyott, ám még mindig reménytelenül szerelmes Donna Elvira árnyékként követi. A színpadon két jól elkülönülő trió alakul ki: Giovanni és Leporello Donna Elvirát fogják közre, míg Donna Anna vőlegényével és a kormányzóval alkot óvón-védelmezőn összekapaszkodó hármast. A kormányzó és Giovanni párviadala remekül “ráül” az operaáriára, a mozdulatok kifejezőek, de nem túldramatizáltak. Giovanni halálos sebet ejt ellenfelén, és – az operával ellentétben – már-már megbánást mutat, ám a temperamentumos Leporello nem hagyja elhatalmasodni urán a lelkiismeret-furdalást. Donna Anna és vőlegénye bosszút esküszik a kormányzó haláláért. Kettőjük duettjében a gyász és a fájdalom ábrázolása neutrálisra és némileg elnagyoltra sikerült; a monumentális bosszú-ária nagyobb hőfokon égő szenvedélyt kívánt volna. Donna Elvira ezt követő szólójában hasonló érzelmek dominálnak: a veszteség és a magány keserűségbe hajló, síró hiányérzete – és ezúttal a fájdalom át is jön.
Az opera kulcsjelenetének számító Leporello-áriában előkerül a közmondásos “emlékkönyv”, és mialatt Donna Elvira döbbenten lapozgatja – itt meg kell jegyeznünk, hogy a táncosok remekül oldják meg a színészi feladatot is jelentő epizódokat, külön kiemelendő az arcjáték hitelessége –, a színpadra tiritarka, cirkuszi világot idéző jelmezekbe öltözött nők lépnek. A pszeudo-bohócok Leporellóra is női ruhát húznak, és imitált történelmi társastáncot járnak. A mozgalmas jelenet befejező akkordjaként Leporello Donna Elvirára aggatja a női nevekkel teleírt hosszú lapokat, és magára hagyja. A bénultan álló Donna Elvira egy rövid, ám igen intenzíven szerkesztett zene nélküli részben letépi magáról a trófea-gyűjteményt, és elfut.
Mindeközben Zerlina és Masetto a lakodalmukra készülődnek. Giovanni elcsavarja a parasztlány fejét, és lejátszódik az operából ismerős, szemérmesen barokkos szcéna: a pelerin lekerül Zerlina nyakáról. A csábítási jelenet stilizált, jelzésszerűen ábrázolt erőszakoskodásba torkollik, majd a három cserbenhagyott és megalázott nő a férfiakkal karöltve összefog Giovanni ellen. Már-már reménytelennek tűnő helyzetéből a főhőst fehér-ezüst női alak szabadítja ki: a szimbolikus figura nem más, mint maga a Fény. A koncepciójában és kidolgozottságában egyaránt klasszikus balett-hagyományokat idéző könnyed mozdulatsorok egymásutánja Giovannit a szorongató valóságból egy másik világba vezeti.
A második rész kezdő képében a Fény karjában ringatózó gyermek Giovannit láthatjuk. A háttérben komor alak kontúrja rajzolódik ki, a részletek a félhomályba vesznek; a kormányzó síremlék szobra az egyetlen díszlet a színpadon. Belép a három nő, és jelképesen körüljárják, megforgatják a kis Giovannit. A gyermek eltűnik a szobor titokzatos ölében, hogy felnőttként “újjászülethessen”. A szimbolizmus egyre bonyolultabb és kuszább szövedékké válik, ahogy az események az operai cselekménytől elszakadva filozófiai mélységekbe merülnek: a három nő közös barna lepelbe bújik – mint a Párkák vagy háromfejű ős-földanya –, és a szenvedély vajúdásából megszületik az Árnyék, egy újabb szimbolikus női alak. Ezután lírai négyest láthatunk: Giovanni, Leporello, a Fény és az Árnyék a színpad egy-egy térnegyedét foglalják el, a mozgássorok helyhez kötöttek, a figurák mégis bizonyos szabadságot élveznek saját paralel univerzumukban.
Éppolyan váratlanul, ahogy elszakadtunk a valóság talajától, a darab kisiklik; a fények és árnyékok egymást átható, egymással összefolyó világából visszazökkenünk a Mozart-operába. A szoborból kilép a halott kormányzó, és a kezét nyújtja Giovanninak. Leporello megragadja a kinyújtott kart, de ezzel sem állíthatja meg a végzetet. Giovanni is kezet fog a szoborral; megadja magát a halálnak – és az ítéletnek.
A Fény azonban magához emeli Giovannit. A nagy nőcsábász fölött ez egyszer nem törnek pálcát, és nem zendül fel az opera végét jelző ujjongó-kárörvendő kar sem. Sorra egymás után lehull a négy függöny, és Giovanni a Fény oldalán átlépi őket.
A Giovanni a jó és a rossz, az élet és a halál örök dualitásáról szóló elmélkedés; az emberi természet kettősségét próbálja megragadni, értelmezni. A mű gerincét Mozart fajsúlyos zenéje alkotja; az első felvonás az ismert opera áriáira és recitativóira épül – utóbbiakra meglepően jól “ráfűzött” mozdulatsorokkal, ahol az énekhang hangszerként működik a tánc mögött. A második felvonás absztrakt, a lehetőségekhez mérten túlságosan is mély gondolatiságban fogant jeleneteit azonban nem lehetett az opera zenéjéből megoldani; ide más, bár szintén Mozart által komponált művek részletei kerültek: a No. 21. és 24. zongoraverseny, a Requiem valamint az Exultate jubilate, utóbbiak mintegy toldalékként, megbontva a tiszta zenei-gondolati struktúrát. Donna Anna első felvonásbeli rövid, teljes csöndben eltáncolt szólója elgondolkodtató irányt jelöl ki, amelyet a koncepció nem követ, így a jelenet megoldás-torzóként, kérdőjelként ékelődik az egyébként tiszta képletbe.
A zenei irányvonalhoz hasonlóan a jelmezekből is hiányzik az egységesség, bár a rendszer itt is felfedezhető: a bohóc-nők elvont-szimbolikus dresszeitől a parasztlányok vagy Donna Anna vőlegényének földhözragadtan hétköznapi öltözékéig a színpadra vitt színek, anyagok és stílusok meglepően széles skálán mozognak. A díszletként használt hártyavékony függönyök – tengerészkék, narancs, citrom, fekete – remekül funkcionálnak: felhúzva-leengedve valódi, élő teret alkotnak, elválasztanak, kaput nyitnak, várbejáratot vagy épp rokokó báltermet formáznak. Előttük és mögöttük párhuzamosan, egy időben futnak egyes jelenetek, izgalmas látványbeli áthallásokat teremtve. Jelképnek, képi metaforának szánták az első, operai egység fehér balettszőnyegét, mely alól a második részben kibukkan a hagyományos fekete. A fizikai valóságként hámló szimbólumrétegek azonban itt nem szolgálják az elmélyülést, csak zavaróak és barokkos túlzásnak hatnak – főként a díszlet spártaian nemes egyszerűsége mellett.
Miközben a záró jelenetben a vakító fehér fényekkel megvilágított háttér előtt festői légörvény-fodrokban sorra aláhullanak a függönyök, és egy erőteljesen filmklisészerű jelenetben Giovanni a Fény karján elvonul a színes, szélesvásznú mennyországba, azon tűnődöm, milyen veszélyesen keskeny pallón egyensúlyoz a klasszikus alapanyagot újraformáló kortárs alkotó. A tudatosan felvállalt kötöttségek béklyójából ugyanis rettenetesen nehéz kitépni magunkat, és túllépni a félmegoldásokon. Félreértés ne essék, az örök értékek újragondolására, önmagunk definiálására, elhelyezésére a nagy elődök által létrehozott skálán mindig is szükség lesz. Enélkül nem volna színes a posztmodern paletta sem – pedig a színek a modernség alapkövei, építőkockái. A gondolkodó, kereső ember előveszi a megkopott szélű, jól bevált sablonokat, és belepróbálja magát; alkotás közben újrafogalmazza a saját világképét. De az adaptáció mint határműfaj – jellegéből fakadóan – nem vezet vegytiszta megoldásokhoz. Nagyon leegyszerűsítve a képletet: az ortodox klasszikus balett nem oldódik fel maradéktalanul a modern gondolatiságban.
Az előadást nézve megfogalmazódott bennem a kérdés: hol marad a Don Juan-i filozófia alapja, az erotika? Természetesen a hangsúly az örök emberi dilemmán, az ideálok kergetésén van; ahányan vagyunk, annyiféle utat választunk. Don Giovanni útja a szerelemé, az érzékiségé. Hogy üdvözítjük-e a szangvinikus köpenybe csavart nőcsábászt, vagy Mozarthoz hasonlóan inkább a pokol kénköves bugyrai felé taszítjuk, tökéletesen lényegtelen. Don Giovanni filozófiája nagyon is materiális filozófia, és ebben a feldolgozásban a hús-vér vonal elsikkadt, átszellemiesedett. Sőt, egyenesen éterivé kristályosult; huszonegyedik századi neobarokk opera kerekedett ki belőle. Talán ezen a ponton válik a legkézzelfoghatóbbá a sztereotípiákkal dolgozó hagyománytisztelet és a radikális átalakítás-újragondolás között feszülő ellentét, amit a Giovanninak sajnos nem sikerült áthidalnia. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a fekete és a fehér komplementer színek; a kettő összekeveréséből nem kapunk mást, mint szürke maszatot. Jobb esetben monokróm mozaikot.
A Giovanni minden bicsaklása ellenére hű marad a címben sugallt klasszikus alapokra építkező, ám azt finoman átformáló szemlélethez. A színes, izgalmas látványvilág, a táncosok precíz, tiszta munkája, a témához elengedhetetlen klasszikus kidolgozottság és könnyed elegancia adja a produkció elvitathatatlan értékét. Külön kiemelendő az egyéni teljesítmény: a Leporellót alakító William Fomin csiszolt, tökéletesen fegyelmezett előadásmódja, a Fény allegorikus alakját meggyőzően ábrázoló Sóthy Virág légiesen elegáns produkciója és a Donna Elvira szerepét táncoló Hegyi Réka temperamentumos és plasztikus alakítása. Akinek pedig gondolkodni támad kedve, nos, annak bőven akad csemegéznivaló: a téma örök és kimeríthetetlen.


Giovanni
Győri Balett

Librettó, díszlet, jelmez: Gombár Judit
Fény: Hécz Péter
Zene: W.A. Mozart
Szcenika: Vidos Tibor
Koreográfus: William Fomin
Előadók: Velekei László, William Fomin, Sóthy Virág, Horváth M. Lilla, Hegyi Réka, Aleksey Dolbilov, Cserpák Szabina, Szalai Judit, Sebestyén Bálint, Pátkai Balázs, Kovács Péter, Asuka Horio, Dobi András, Fuchs Renáta, Hardi Beatrix, Horváth István, Horváth Krisztián, Jekli Zoltán, Kapitány Dorottya, Kara Zsuzsanna, Kertész Péter, Rába Diána, Ströck Barbara, Varga Ágnes

Helyszín: Művészetek Palotája

08. 08. 7. | Nyomtatás |