Mándy Ildikó: Thanatophobia

Thanatophobia – Haláliszony. Elég tömör ez a cím, súlyos, nehéz és drámai, magvas mondanivalót tételez. És a várakozást csak fokozza, amit előlegként tudhatunk.
E szerint a darab egy “Groteszk, szürreális látomás a halál formáiról, a rothadásról, az örökkévalóság édeskés szagáról. A pokolról, az isteni fénytől való megfosztottság állapotáról. Istenről, a mennyországról, az ateista ember kétségeiről. – A semmiről, amely a minden után következik.” És jönnek még sorok Luis Buñuel halál vagy inkább haldoklás tipológiai fejtegetéseiből is. Szóval igazán komoly az alapvetés, túl sokat is ígér. Aztán az előadást látva a szöveg iszonyúan üres lesz, bántóan semmivé szottyad, és hirtelen becsapottnak érzem magam, két okból is. Részint a téma miatt, amely másféle, szellemileg gazdagabb, elementárisabb színpadi kifejtést kívánt volna, részint pedig az alkotó miatt, aki – emlékeim szerint - többet és mélyebbet tud ennél! Mintha Mándy Ildikó az utóbbi években nemigen találna magára. Ahogy a darabjaira gondolok, mindig valamilyen érdekes, intellektuálisan izgalmas témát vesz célba, aztán a kifejtésnél elakad; par excellence koreográfiai tudását variálja, tényleg gazdagon, ötletesen, szinte vég nélkül. (Most gondolható el igazán az ős-Artus munkamegosztása.) Ebben a formajátékban aztán rendre elvész az eredeti cél, s olykor – mint most is – szinte csak a cím marad. És a tőle majdnem független előadás.

A Haláliszony főalakja tulajdonképpen egy terhes nő, aki állapotával ténylegesen reprezentálhatja az élet ciklikus folytonosságát, a halálra születő élet kegyetlennek tűnő rejtelmét, s ez messzemenően logikus gondolat. Sőt bátor és nehéz, az emberek többsége megretten tőle, de legalább is a konvenciók miatt elutasítja. Nem tudni azonban, hogy a színpadon a maga naturalista valóságában – egy szülés előtt álló asszony szerepeltetésével – demonstrált gondolat mennyire szolgálja ezt a mélyebb filozófiát. Talán inkább elidegenít tőle. Ezt a problémát Mándy is érzékelhette, mert kismama-táncosnőjének kezébe kötőtűket és fonalat adva a mitológia Párkáit is megidézi. Ám mitikus távlatok helyett mégis inkább a hús-vér közelség, a hétköznapi, nyersebb indulatok alakítják az eseményeket. Például az egyik képben mindhárom figura fenyegetően közeledik “Párkánk” felé, majd egyszer csak fegyvert fognak rá. Aztán gumikesztyűt húzva a szoknyája alá nyúlkálnak. S van még egy jelenet, amely akár szép is lehetne, csak ebben a sötét és zavaros színi mozaikban furcsa árnyalatokat kap: a várandós a földön araszol egy bizonytalan cél felé, miközben egy férfi, talán az orvos?, piros szirmokat szór el körülötte. Megrázó, ami a csöndes akció után marad – egy haláltusa elmaszatolt vérnyomai tűnnek elő. De ez az út sem teljesedik ki, nem bomlik elő belőle a szimbolikusan jelzett gondolat.
És végig megmaradunk a lehetőségek birodalmában, amelyben nincs súlya a halálnak, de az életnek sem.
Péter Márta

Thanatophobia – Haláliszony

Az előadás létrehozói: Bodor Ildikó, Csaba Kriszta, Dusa Gábor, Kis Zoltán, Mándy Ildikó, Máthé Gabriella, Nemes Zsófia, Payer Ferenc, Stubnya Béla

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |