Ars erotica & scientia sexualis
VaDULva – GoBe Társulat
„Tekintsd ezt a beszédet, Phaidrosz, ha akarod Erósz
dicséretének, ha pedig nem, nevezd úgy, ahogy jólesik.”
(Platón: Lakoma – 212 / c)
Erotikáról beszélni kifejezetten háládatlan feladat, s egyben nagyon kockázatos is. Háládatlan, hiszen szinte a lehetetlennel határos, következésképpen épp ezért veszélyes: inkább fog szólni az a beszélő szexuális előítéleteiről, uram bocsá’ intim szokásairól, mintsem a szóban forgó dologról magáról. Témánk adekvát műfaja a vallomás – legyen az bíróság által kicsikart vagy bűntudattól vezérelt –, mi másról szólhatna; erotikáról a legkevésbé. Egy aszexuális, bűntudatos kultúra rommezején – ahol gyanúm szerint élünk – erőre kaphat bennünk ugyan az elemi vágy, részünk lehet a merevedő fallosz és a gyöngyöződő, nyílni kész vagina (anusz) világlásában, szóvá is tehetjük úgy ahogy, de merheti-e bárki is ezt a történést (teóriát) Erósz eleven tapasztalatára hivatkozva ’erotikusnak’ titulálni? Úgy is feltehetjük azonban, aktualizálhatjuk kérdésünket: lehet-e erotikus gyakorlat (elmélet) az ógörög szerelem-isten vonzáskörzetén – világán – kívül is? Ha pedig egy roppant tiszta, világos pillanatban úgy gondolnánk, hogy nem, kik vagyunk akkor mi szerencsétlenek, szerelemszomjasak, kielégülésre, örömre várók, s miről is beszélünk voltaképp?
Erotikáról beszélünk természetesen, amennyiben az idei – immár 21. – Thealter szabad színházi fesztivál (U21) egyik tematikai rétegében épp erről volt szó. A GoBe Társulat legalábbis – Góbi Rita koreográfus (rendező) vezetésével – VadDULva című produkcióját „generációs táncerotika”-ként hirdette meg, nyíltan erre a témára hangolódott. A fenti bevezető ezért vált szükségessé: egyszerre próbál kulcsot találni a látottakhoz, illetve előzetesen tájékozódni a szóban forgó kérdéshorizonton, valamiféle mértékegységre lelni tehát, mely által értékelhetővé, kritizálhatóvá válhat a színpadi esemény. Azért fogalmazok így, hogy egyértelművé tegyem: ezúttal nem egy mű-egész a kritika tárgya, egyetlen pillantással átfoghatatlan az előadás. Felületesen szemlélve hasonlít ugyan rá, de nem az, performansznak hívnám, ha mindenáron kategorizálni kellene. Ha egy előadás nem válasz akar (tud) lenni egy maga által feltett kérdésre, hanem magát a kérdést exponálja, állítja fel csupán; benne áll témájában anélkül, hogy uralni próbálná (tudná) azt, hagyja magát megtörténni, nos, akkor értéke inkább eseményszerűségében, s nem a benne lefolyt – imitációra, narrációra szoruló – történeteinek igazságában keresendő. Minden olyan előadás, mely inkább egy állapot energetikai csomópontjaira – a megfeszülés, ellazulás ritmusára – koncentrál, témájának megfelelő hullámokat ver csak, olyan, akár a tenger, s nem, mint a valahonnan valahová igyekvő folyó, folyam-atainak útirányára, úttorlaszaira. Egy ilyen előadástól nem kérhető számon persze az „igazmondás”, hiszen büszkén vállalva a tanácstalanságot, nem állít semmit, megtörténik, kérdez csak. Az ellenben igen, hogy valódi (hazugságmentes) kérdés-e, amit feltesz, a miénk, húsba- (elevenbe) vágó, olyan, melyben kérdésessé válhatunk mi magunk is.
