A mindent belepő fehér por

A francia koreográfusnő, Maguy Marin az „új francia tánc” (nouvelle danse française) ’70-es évektől kibontakozó irányzatának emblematikus alakja, egyben máig Franciaország egyik legfontosabb kortárstánc alkotója. Pályája Maurice Béjart keze alatt indult: a mester Mudra-iskolájában tanult, majd évekig a XX. Század Balettjében táncolt. Végül klasszikus gyökereit maga mögött hagyva megalapította saját társulatát, és a koreografálás felé fordult. A francia állam támogatását is élvezve több mint két évtizeden keresztül vezetett két, kifejezetten a számára létrehozott koreográfiai központot Párizs és Lyon külvárosaiban, míg 2010-ben visszatért szülővárosába, Toulouse-ba, ahol azóta állandó játszóhely nélkül dolgozik társulatával.

Hiába a majd’ négy évtizedes alkotói pálya, Marin máig legfontosabbnak tartott darabja az 1981-ben készült May B, amely a bemutató óta folyamatosan járja a világot. Népszerűsége egyben a társulat működésének egyik záloga is: részben ez az előadás tartja el a sokkal kevesebbet turnézó újabb darabokat is. Az, hogy a May B kétt évvel a bemutató után látható volt Magyarországon (a Budapesti Operettszínházban), a kor viszonyai között rendkívülinek számított. Azóta viszont felnőtt egy újabb nemzedék, így indokolt volt, hogy a darab ismét ellátogasson Budapestre, ezúttal a Trafóba.

Annak idején a May B kritikusai azt nehezményezték leginkább, hogy nincs benne elég tánc. Pedig mint utóbb kiderült, ez a darab még Marin „mozgékonyabbjai” közé tartozik (a 2004-es Umwelt például a nézők körében is komoly botrányokat kavart, többek között a tánc hiánya miatt). Ma már nem okoz különösebb gondot, hogy „felcímkézzük” az előadást – Marint az elmúlt években nevezték már a francia Pina Bauschnak, de sorolták például a fizikai színház tág műfajába is –, de harminc évvel ezelőtt a semmilyen korabeli iskolához nem sorolható mozgás, az elmaszkírozott, morgó-csoszogó táncosok bizonyára revelációként hathattak. A May B-t – mint később még több Marin-előadást – Samuel Beckett művei ihlették, a darab tulajdonképpen a becketti világ mesteri táncszínházi párlata.

„Na tessék, tetőtől talpig fehérek vagyunk a portól” – mondja Mrs. Rooney a Minden elesendőkben (Osztovits Levente fordítása). És lám: a May B figurái mindent belepő fehér porrétegben tapicskolnak a színpadon, sőt, ők maguk is tetőtől talpig fehérek. Sokáig feleslegesen keresnénk azonban közöttük konkrét Beckett-szereplőket. Az előadás nagy részében saját identitás nélküli, fehér lepelbe öltözött lények ők, akik csak csoportként értelmezhetők. Nem konkrét személyek, hanem inkább egyfajta becketti archetípust testesítenek meg: csúnyák, groteszkek, öregek, szánalmasak, időnként akaratlanul is mulatságosak, folyton mormognak, lihegnek és csoszogva közlekednek. Nehéz meghatározni, hogy pontosan mit csinálnak, és miért is csinálják. A May B-ben minden igen lassan, ráérősen történik, a sötétben elhangzó első Schubert-daltól kezdve a figurák fokozatos éledezésén keresztül addig, hogy a végén az utolsó szereplő levonul a színpadról, de még utána is: még meghajolni is ebben a lelassult, kissé zombiszerű állapotban jönnek ki a táncosok. A Schubert-zene egyébként magának Beckettnek köszönhető a darabban, hiszen állítólag a drámaíró említette meg Marinnek, hogy szereti A halál és a lánykát (amely szintén feltűnik a Minden elesendőkben is).

Az előadás egyik nagyon fontos eleme a ritmus használata. Ez az, ami alapvetően irányítja az előadók cselekvéseit, gyakorlatilag ez tartja őket működésben. A zene minden egyes ütemét lemozogják (legyen szó Schubertről vagy Gavin Bryars Jesus Blood Never Failed Me Yet-jéről). Máskor viszont épp a zene hiánya miatt olyan feltűnő, hogy mindent csak ritmusra képesek csinálni (négy csoszogás–négy nevetés, három csoszogás–három nevetés). A szimbolikus jelentéstől eltekintve is félelmetes, hogy micsoda precízióval működnek a csoportjelenetek, térben és időben tökéletes összhangot tartva, sokszor zene nélkül Ha ez az összhang megbomlana, ha nem egyszerre kezdenének bele a hablatyolásba, ha nem akkor járna le Clov ébresztőórája, amikor a többiek elhallgatnak, akkor nem működne a hatás. De működik.

Körülbelül az előadás utolsó harmadánál aztán személyiséget nyernek az alakok, fehér hálóingüket jelmezre cserélik. Ekkor ismerhetünk fel köztük konkrét Beckett-figurákat: Luckyt és az őt vezető Pozzót a Godot-ra várvából, a tolószékes Hammet és Clovot A játszma végéből, vagy a vak Mr. Rooneyt és feleségét a Minden elesendőkből. Néhány jól ismert jelenet is felidéződik: az egyik szereplő Estragon módjára szerencsétlenkedik a cipőivel, majd – szintén Estragont idézve – a szereplők sárgarépát rágcsálva vonulnak végig a színen. Előkerül egy szülinapi torta is, de mindez nem áll össze semmiféle koherens történéssé, a hangsúly a karaktereken van.

A folytonos mormogás között összesen kétszer hangzik el értelmes mondat az előadásban, nagyjából az elején és egészen a végén, és mindkétszer ugyanaz: A játszma vége első mondata. „Vége, vége van, közeledik a vég, esetleg vége lesz” (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása). Először azért mulatságos, mert még alig kezdődött el az előadás, másodjára pedig azért, mert a férfi, aki mondja, gyakorlatilag bejeleni vele az előadás végét. Majd lassan, sőt, alig kivárható lassúsággal távozik a színpadról.

Bár a May B ma már valószínűleg egészen mást jelent a kortárs táncélet tágabb kontextusában, mint harminc évvel ezelőtt, mégsem avult el. Az ilyen korú darabok, ha repertoáron is vannak még, sokszor már csak tánctörténeti érdekességként értelmezhetők, a May B által képviselt tánc- és színházszemlélet viszont még ma sem túlhaladott. Marin szájbarágósság nélkül, sokkal inkább az érzékekre hatva teremtette meg a becketti atmoszférát táncszínpadon. Harminc év múlva talán újra találkozhatunk vele.

A teljes darab itt látható:

http://www.youtube.com/watch?v=d9zvWVFGPdY

http://www.youtube.com/watch?v=xu9Ivsm9rgE

http://www.youtube.com/watch?v=hYdbvvFJ8ag

http://www.youtube.com/watch?v=ocolRG-qVHM

Compagnie Maguy Marin 

Díszlet: Louise Marin

Fény: Compagnie Maguy Marin

Zene: Franz Schubert, Gilles de Binche, Gavin Bryars

Koreográfus: Maguy Marin 

Előadók: Ulises Alvarez, Romain Bertet, Kaïs Chouibi,  Laura Frigato, Françoise Leick, Mayalen Otondo, Dafni Koutsafti, Ennio Sammarco,  Jeanne Vallauri, Adolfo Vargas

Helyszín: Trafó

Idő: 2013. 05. 10.

Más is látta:

Halász Tamás: Ereje teljében

Ady Mária: Talánjaink