Sötét szimfónia
A Dohány utcai seriff – FÜGE és a Kaposvári Egyetem
A Dohány utcai seriff nagyrészt személyes visszaemlékezések és Claude Lanzmann Shoah című filmjének szövegei segítségével idézi fel a holokausztot. A FÜGE és a Kaposvári Egyetem közös produkciójának különlegessége, hogy a rendező, Mohácsi János és a szereplők által közösen válogatott szövegek mindvégig sötétben hangoznak el. Az előadást Szűcs Mónika mutatja be.
Teljes sötétben ülünk a Jurányi egyik kistermében. Olyan sötétben, amilyet csak barlangok mélyén tapasztalhatunk meg, amikor minden lámpát leoltunk; amikor eltűnik minden, megszűnik a tér, nem tudni már, szűk-e vagy tágas a hely, ahol vagyunk, s csak az eszünk mondja, hogy nem lehetünk egyedül, csak a surrogások árulkodnak róla, hogy tényleg vannak még itt mások. Mert hiába emeljük a kezünket, hiába tudjuk, hogy ott van előttünk, és érezzük, ahogy mozdul, semmit nem látunk belőle.
Ezt az irracionális valóságélmény ébred újra, amikor A Dohány utcai seriff első perceiben egy szaggatottan szolmizált dallam hangjaira minden fényt elvesznek. Tudom, hogy pontosan ugyanott, karnyújtásnyira ül körülöttem a többi néző (Bánfalvi Eszter az előadás megkezdése előtt nemcsak a sötétre figyelmeztetett, hanem arra is kért bennünket, hogy ne mozdítsuk el székeinket), mégis mintha lassan minden feloldódott volna ebben a vaksötétben. Izgalmas és kicsit vicces színházi helyzetnek tűnik ez eleinte, a zenében újabb szólamok jelennek meg, majd el-elhalkulván láthatatlan színészek vicceket kezdenek mesélni. Néhány vicc után azonban egyre hálásabb vagyok ennek a mindent elfedő sötétnek, mert így nem feszélyez az egyre kínosabb poénokon kuncogó nézőtársak közelsége, és könnyebb, hogy nem kell szalonképessé fegyelmeznem arcvonásaimat: bátran fintoroghatok, nemcsak erre a pillanatra, hanem életem eddigi összes helyzetére, amikor ezeket (és ezekhez hasonló vicceket) hallani voltam kénytelen.
Az első vicc (Miért felelnek a zsidók kérdésre kérdéssel? – Miért baj kérdéssel felelni?) még szellemesen villantja fel azt a kíváncsiságot elhárítással elegyítő, a világgal folytonos dialógusban álló attitűdöt, amit akár a zsidó néplélek alapvonásának is tekinthetnénk (ha nem tudnánk, hogy létezik a viccnek nem zsidókra vonatkoztatott változata is). Az utána következő viccek emberi helyzetekben világítanak rá iróniával szemlélt emberi gyarlóságokra, megrögzöttségekre, a zsidókhoz tapadó sztereotípiákra és különös, kesernyés nézőpontváltásokra. (Ebből a csokorból való az előadás címét adó poén is: Kohn és Grün találkozik, Kohn kabátján sárga csillag. – Kohn, te zsidó vagy? – Nem, én vagyok a Dohány utcai seriff.) Aztán változik a viccek nézőpontja: irónia helyett durva cinizmus jelenik meg bennük, lenézés és primitív erőszak. Undorító Hitler-viccek, gyilkosan ostoba szójátékok fagyasztják az utolsó nézőbe is a kacarászást. Ezek a viccek, olykor csak a csattanóik, később időről időre visszatérnek az előadásban, mintegy zenei szólamokként ellenpontozva a dokumentumszövegeket.
