Istenhiányban

Beszélgetés Székely Csabával és Sebestyén Abával

2017. december 1-jén mutatta a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház Székely Csaba 10 című darabját román nyelven. A darab magyar nyelvű változata 2018. december 22-én került színre Sebestyén Aba rendezésében a Radnóti Miklós Színházban. A darabról és az előadásról a drámaíróval és a rendezővel beszélgettünk.

 

– Hogyan született a 10? Annyit tudok róla, hogy Nagyszebenben mutatták be román nyelven. De, gondolom, magyarul írtad a darabot.

Székely Csaba: Persze. Radu Nica rendezővel kezdtünk el beszélgetni egy közös munkáról, ami a nagyszebeni színház számára készült. Ő eredetileg arról szeretett volna előadást készíteni, hogy mennyire van jelen a vallás az életünkben. Egyfajta dokumentarista előadást képzelt el, ezért azt terveztük, hogy elmegyünk interjúkat készíteni iskolákba, vallástanárokat, papokat, diákokat, egyszerű embereket kérdezünk a valláshoz való viszonyukról. De az idő rövidsége miatt úgy éreztem, hogy ez nem lesz jó irány, túl sokáig tart, amíg összeáll az anyag. Azt mondtam, hogy inkább találjunk ki valami mást, ami engem is, őt is érdekeli. Kérdeztem a rendezőt, hogy hány színészünk van, mire azt válaszolta, hogy tíz. Így jutott eszembe a Tízparancsolat, ami a vallási tematikán belül a legtágabb lehetőséget adja arra, hogy az emberi bűnökről beszéljünk. Mondtam is Radu Nicának, hogy bízza rám a dolgot, elkezdek írni egy darabot, ha elkészülök néhány részlettel, abból majd kiderül, hogy tetszik-e neki. Az első két történetet küldtem el, erre rábólintott, hogy jó lesz, folytassam az írást. De már nagyon kevés idő volt, így még csak a negyedik történetnél tartottam, amikor már elkezdődtek Nagyszebenben a darab próbái. Úgy dolgoztunk, hogy én egész nap írtam, és amikor befejeztem egy-egy történetet, akkor azonnal küldtem a fordítónak, a fordító nagyon gyorsan átültette románra a szöveget, majd továbbküldte a rendezőnek. A rendező éjszaka megkapta, reggelre kinyomtatta, és délelőtt már próbálták is. Így ment ez majdnem végig, hiszen csak két héttel a bemutató előtt fejeztem be a darabot. Nagyon sokáig készült, mert nagyon összetett történetről van szó. És mivel úgy született, hogy az elkészült jeleneteket már próbálták, ezért nem térhettem vissza korábban megírt részekre, már nem módosíthattam rajtuk, amit elküldtem, azt véglegesnek kellett tekinteni. Ezért nagyon oda kellett figyelnem, hogy minden pontosan illeszkedjen.

– Megdöbbent, amit mondasz, mert a 10-ben nagyon bonyolult módon fonódik össze tíz ember sorsa. Elég hihetetlen, hogy ezeket a szálakat utólagos korrekció nélkül ilyen pontosan tudtad összeszőni. Voltak előzetes vázlataid, hogy melyik történet hogyan ér össze a másikkal, hol vannak találkozások, csomópontok, mi a pontos kronológia, ami a néző számára csak a darab legvégén áll össze?

Székely Csaba: Volt egy papírom, amire rajzolgattam, előzetesen végiggondoltam a szereplőket, hogy kinek mi a bűne, és hogy ezek a sorsok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Különböző színekkel jelöltem a különféle kapcsolatokat, a családtagokat, szeretőket, barátokat. De ez csak a közöttük levő viszonyt ábrázolta, az, hogy mindez az egyes történetekben majd hogyan fog kiderülni a nézők számára, az csak a fejemben létezett. Tehát ha írás közben meghaltam volna, akkor a papír alapján senki sem tudta volna rekonstruálni a darabot.

– A 10 számtalan erénye közül az egyik lenyűgözőbb az, ahogyan bonyolítod a szálakat. Első nézésre, olvasásra teljesen meggyőzőnek tűnik ahogy egymásba gabalyodnak a sorsok. Csaltál valahol?

Székely Csaba: Egy csalás van benne, hogy a Mel Gibson Passiója később született, mint ahogy beszélnek róla. Egyébként minden stimmel. Pontosabban vannak apróbb „csalások". Például a darabban két orvosnő szerepel, de a Radnóti előadásában mindkettőt Kovács Adél játssza. De nem ugyanazt az orvosnőt látjuk, amikor a saját történetét követjük, és akkor, amikor a X-esként megjelenő anyát kezeli. Többen mondták az előadás kapcsán, hogy az lett volna az igazi, ha a 10 szereplő nem játszott volna más szerepeket is. Tehát például Lovas Rozi mindig csak a VII-es lett volna, és nem játszotta volna el mondjuk a III-as anyukáját. Vagy a II-est játszó Pál András nem jelent volna meg püspökként. De ha mereven ragaszkodtam volna a tíz szereplőhöz, akkor az a helyzet állt volna elő, hogy lettek volna olyan színészek, akik szinte végig monologizáltak volna, míg mások monológjait megtörték volna a párbeszédek. Ez szerintem teljesen ritmustalanná tette volna a darabot. Ezért hoztam be egy-egy szereplőt más szerepben is (amelyben később nem tértek vissza). A ritmus úgy kívánta, hogy amikor sok volt a monológból, akkor következzen egy-két dialógus (akár a tíz szereplőn kívüli figurákkal is), hogy ne váljon monotonná a forma.

– Az Öröm és boldogság kapcsán beszéltél arról, hogy a darabhoz kolozsvári melegek körében gyűjtöttél történeteket. A Radu Nicával való együttműködésben is eleinte interjúkból akartatok kiindulni. Végül gyűjtöttél a 10-hez is történeteket?

Székely Csaba: A szebeni színészek történetei közül szerepel egy-kettő a darabban. Mert a rendező arra kérte őket, hogy beszéljenek arról, hogy mi jut eszükbe a Tízparancsolat kapcsán. Sokan meséltek történeteket, amelyekből általában az derült ki, hogy mindenkinek problémás volt a gyerekkora. (Lehet, hogy ezért lettek színészek?) Így általában a „Tiszteld apádat és anyádat" parancsolat körül forogtak a gondolataik. De voltak olyan történetek is, amiket azért raktam bele a darabba, mert tetszett, ahogy elmesélték. Például az egyik színész elmondta az egyik álmát, ebből csináltam a III-as halál jelenetét, amikor orvoshoz viszik, és a váróteremben nemcsak ember lábakat vesz észre, hanem majom-, disznó- és krokodillábakat is, aztán amikor a doktornő kimutat az ablakon, akkor mindenütt felperzselt földet lát, és amikor az orvos felnyitja a mellkasát, akkor elönti a béke és a szabadság érzése. Ez a szövegrészlet egy színész álmából inspirálódva jött létre. Elhangzottak a próbákon nagyon durva dolgok is, amelyeket azért nem írtam bele a darabba, mert senki nem hinné el, hogy mindez nem kitaláció. Hallottam olyan véleményeket is a 10 kapcsán, hogy nagyon szomorú sorsok jelennek meg benne. Pedig a színészek ennél még tragikusabb történeteket is meséltek.

– Hogy került magyar színpadra a 10?

Székely Csaba: A szebeni bemutató után úgy gondoltam, hogy érdemes lenne elkészíteni a darab magyar verzióját is, mert a román egy ortodox kultúra, ott sok minden másképpen működik. Ezért még további két hónapot dolgoztam a szövegen. A román színészek által mesélt történetek közül azok maradtak benne, amelyekről azt éreztem, hogy a magyar közegben is jól működnének, de sok mindent meg is változtattam. Az eredetiben például még nem szerepelt a Remény lakótelep.

– És hogy került a Radnótiba a darab?

Sebestyén Aba: Elég régóta beszélgettünk Kováts Adéllal egy közös munka lehetőségéről. Már akkor elmondta a feltételeket, hogy az átépítés miatt csak szűk színpadon lehet dolgozni, és kisebb szereposztásban érdemes gondolkodni. Küldött is egy darabot, amit elolvastam, nem volt rossz, de úgy gondoltam, hogy ha valaki megcsinálja, annak biztosan nem nekem kell lennem. De tudtam, hogy Csaba megírta a nagyszebeni színháznak a 10-et, felhívtam, és kérdeztem, hogy áll a magyar verzióval, beajánlhatom-e a Radnótinak. Így küldtük el Adélnak a szöveget. Szerencsére megtetszett neki...

– Annak ellenére, hogy nem két-három szereplős darab.

Sebestyén Aba: Nem a szereplők száma, inkább a tér szűkössége volt fontos. De amikor elolvastam Csaba darabját, rögtön olyan színpadi megoldás jutott eszembe, ami teljesen megfelelt a szűkített térnek. Amikor Adél rábólintott a darabra, elkezdődött a közös gondolkodás, rögtön felkértem Bartha József díszlettervezőt, Bianca Imelda Jeremias jelmeztervezőt és Cári Tibor zeneszerzőt. A tér mindent eldönt, ezt mindenki tudja, aki színházzal foglalkozik. És ebben Bartha Jocó nagyszerű mester és remek alkotótárs. Olyan teret varázsolt a 10-hez is, amiben tényleg meg tudott születni az előadás.

– Te láttad a nagyszebeni változatot? Nagyon más előadást csináltál?

Sebestyén Aba: Szerintem nagyon más előadást csináltam, noha nem láttam a szebeni előadást. Fotókat láttam, mert kíváncsi voltam, hogyan szólalhatott meg.

Székely Csaba: Nagyon más a szebeni színház és a Radnóti előadása. Nagyon más a tér, eltérőek a vizuális és zenei megoldások, illetve különbözik a játékmód és a (Radnóti javára) még a színészi színvonal is. Ugyan a szerzői utasítás szerint a darabban minden szereplő bent ül a térben egy hosszú padon, de csak Aba választotta ezt a színészkínzó megoldást, a szebeni színészek csak akkor jelentek meg a színpadon, amikor épp ők beszéltek. Ott a teret olyan kapuk határolták, amilyeneket a metróbejáratoknál vagy a repülőtereken lehet látni. A szebeni előadásban csak akkor tudtak belépni a színpadra a szereplők, ha ott a biztonsági kapuknál kifizették a vámot, azaz bedobták a pénzt egy templomi perselyhez hasonló tartályba. Ekkor felnyílt a kapu, és beléphetett a színész a játéktérbe. Ez nagyon sok mindent meghatározott az előadásban, például hogy milyen gyorsan került be a történetbe egy-egy újabb színész, és ez alapvetően megszabta az előadás ritmusát. A szebeni előadásban nem volt zene, pontosabban nem olyan hangsúlyos, mint a Radnótiban, hisz csak aláfestésként szólt valami elektronikus zene a háttérben, emiatt teljesen más lett az előadás hangulata is.

– A Radnóti előadásában rendezőként miből indultál ki?

Sebestyén Aba: Amikor elolvasok egy darabot, számomra mindig az első benyomás a fontos, és ehhez többnyire ragaszkodni is szoktam az előadás készítése közben. A 10-ben elsősorban a nagyon erős istenkeresés, illetve Isten hiányának érzete fogott meg. Magam is vallásos nevelésben részesültem, és több-kevesebb sikerrel próbálok is naponta valamilyen jó viszonyt ápolni Istennel. De Székely Csaba szövegét olvasva Isten hiányának az érzete öntött el, ezért úgy éreztem, hogy a történetbe valahogy be kell hozni Istent. Ezt nemcsak a történet kibontásával, a színészvezetéssel próbáltam érzékeltetni, hanem képileg és zeneileg is. Azt szerettem volna, hogy zsigerileg hasson a nézőkre az előadás, szinte gyomorszájon vágja őket. Ebben nemcsak Bartha Jocó remek tere volt a segítségemre, hanem Cári Tibor kiváló zenéje is. Velük arról beszélgettem, hogy ebben az Istenhiányban oratóriumszerűen kell megszólalnia a darabnak, ami valamiképp a szakralitás érzetét hozza be a történetbe. Tibornak azt mondtam, hogy szerintem a gregorián kórusok hangulatát kell felkeltenie. Tibi rendkívül örült a felkérésnek, azt mondta, hogy régóta vágyott ilyen munkára. Úgy érzem, hogy a végeredmény nagyon jó lett.

– Az előadás sok erős eleme közül valóban a zene az egyik legerősebb. Nemcsak Cári Tibor kórusai miatt, hanem azért is, mert a színészek szépen énekelnek. Volt előzetes válogatás, tartottatok énekórákat?

Sebestyén Aba: Tibor is rögtön ezt mondta, hogy szép, ahogy elképzeltem a gregorián kórusokat, de vajon tudnak-e a színészek énekelni. Hát elmentünk, felmértük a képességeiket, csináltunk egy castingot, és nemcsak az derült ki, hogy remekül énekelnek, hanem az is, hogy jól zenélnek. Többen tudnak zongorázni, László Zsolt gitározik, Lovas Rozi és Sodró Eliza is játszik hangszeren. Így felmerült olyan terv is, hogy majd több hangszer fog megszólalni az előadásban. De végül maradtunk a fuvolánál és a hegedűnél, illetve az énekhangok mellett. A nagyon magas színvonalon megszólaló zene is azt bizonyítja, hogy szerencsés csillagzat alatt született az előadás. A próbák is rendkívül jó hangulatban folytak. Az éneklés összehozza az embereket, ez is segített a csapatépítésben. (Nem mintha előtte nem lett volna remek csapat a Radnótiban.)

Székely Csaba: A zenével kapcsolatban az is fontos, hogy miképp hat magára a szövegre. Mert az írói anyag ahhoz képest eléggé profánnak hat, hogy én egyáltalán nem akartam demisztifikált szöveget létrehozni. A társadalmat akartam a maga összetettségében megmutatni, azaz hogy vannak közöttünk vallásos és nem vallásos emberek, olyanok, akik mélyen hisznek Istenben, és olyanok is, akik kevésbé vagy egyáltalán nem. Ezeket a különféle viszonyokat szerettem volna a maguk egyszerűségében (vagy épp bonyolultságában) megmutatni. Ha csak magát a szöveget nézed, akkor végeredményben ez elég profán hatást kelt. De Aba és Cári Tibi (meg az előadásban közreműködő zenészek, Rozs Tamás és Wagner Puskás Peti) mindezt egy másik szintre emelték, így sokkal gazdagabb lett a szöveg tartalma is. Ezért szeretem nagyon ezt az előadást. Mert az az összetettség, amit a szövegben esetleg nem teljes mértékben tudtam megteremteni, az egy másik művészeti ág segítségével teljes egészében megvalósult. A profán szöveg és az emelkedett zene között olyan izgalmas egymásra hatás alakul ki, amely többrétegűvé teszi magát a darabot is.

– Az összetett hatást szolgálják a háttérben megjelenő videóképek is, amelyek néha kimerevednek.

Sebestyén Aba: Ezek kézi kamerával közvetített élő videók. De a képek kimerevítése rengeteg próbát igényelt. Nagyon jó ritmusérzékkel rendelkező videótechnikusra volt szükség, aki végszóra pontosan tudta megnyomni a gombot a képek kimerevítéséhez. Persze ez nagy kihívás volt a színészek számára is, hiszen nekik abban a pillanatban egy picit be kellett fékezniük, ki kellett állniuk egy-egy pillanatra, hogy tényleg jó képek szülessenek. Ez sokáig nem igazán sikerült, mert vitte őket a lendület. Csak fokozatosan értették meg, hogy végszónál, amikor a kimerevítés következik, egy pillanatra nekik is csalniuk kell a mozdulattal. Az előadás vége az, hogy visszapörögnek a korábban kimerevített képek. Sajnos azt nem tudtuk megcsinálni – pedig nagyon szerettem volna –, hogy az aznapi előadás kimerevített képeit lássuk újra, mert ezt nem tudja elmenteni a rendszer. Így itt egy kicsit csalunk, és az előző eladásokból kimentett képek pörögnek vissza.

– Azt mondod, hogy neked személyesen is közöd van a darab témájához, kérdésfelvetéseihez. A színészek is megtalálták ezt a személyes viszonyt a történethez, vagy nekik keresni kellett ezt a kapcsolatot?

Sebestyén Aba: A próbák előtt azt nyilatkoztam – ez mindenütt megjelent –, hogy le kell ülnünk és személyessé kell tenni a problémát, meg kell ismernünk, meg kell hallgassuk egymást. Néhány napja Pál András emlékeztetett rá, hogy milyen jó próbáink voltak. Folyt a színházban az átépítés, nem volt próbaterem, ezért sokat próbáltunk a Lengyel Intézetben. Ott leültünk, és mint egy önképzőkör tagjai, meséltünk magunkról. Kifaggattam őket a bűnökkel kapcsolatos személyes történeteikről. Azt gondolom, hogy így nagyon közel kerültek a színészek a szerepükhöz. Úgy érzem, hogy személyesebbé is váltak a megszólalásaik.

– Úgy látom, hogy sajátos színészi stílusa van a Radnóti előadásának, amelyben az azonosulás és az eltartás egyszerre, illetve váltogatva van jelen. Neked mint színész-rendezőnek mi volt a szándékod, milyen legyen az előadás színészi játékmódja?

Sebestyén Aba: Kimondtad, hogy az azonosulás és az eltartás egyszerre van jelen. Tehát eszközeiben egyszerűen felmutatjuk a problémákat, ezért is került bele a kamerázás az előadásba. Azaz nyíltan felvállaljuk a színházcsinálás különféle eszközeit. A monológokkal kapcsolatban azt kértem a színészektől, hogy az emlékeket felidézve beszéljenek, tehát úgy szólaljanak meg, mint akik benne vannak a történetben, ne tartsák el maguktól a történetet, ne a kívülálló, a passzív mesélő helyzetéből beszéljenek, hanem úgy, mint akik maguk is benne vannak a történetben, majd ebből lépjenek át egy-egy reál szituációba. Valahogy ilyen az előadás színészi stílusa. De ez a kifele és befele játszás elég sok munkát és elég nagy pontosságot igényelt a színészektől. Arra törekedtem – és ez szerintem meg is valósul –, hogy ebben a szűk térben ne legyenek fölösleges mozdulatok, fölösleges gesztusok, hanem minden nagyon pontosan működjön. Az elején voltak még problémák, értetlenségek, hiszen nem nagyon lehet látni ilyen kifelé és befele játszást, kicsit idegen volt eleinte a színészektől. De mikor beletanultak, akkor nagyon a sajátjukká vált.
Székely Csaba: Egyébként ez nagyon nehéz színészi feladat. Voltam már olyan helyzetben, hogy valami hasonlót írtam bele egy másik darabba, és a színészek próbálták is megcsinálni, kínlódtak vele, aztán azt mondták, hogy inkább hagyjuk ki, mert ők nem merik ezt megcsinálni. Tehát egészen fantasztikus, hogy mindezt a Radnóti színészei ilyen fegyelemmel és ilyen pontosan megcsinálták.

 

 

19. 07. 9. | Nyomtatás |