Miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk?

Az utóbbi évek egyik legjobb Platonov előadása Kecskeméten született. A Szász János rendező a társulat legjobb erőivel hozta létre a színvonalas produkciót, amelyet beválogattak a POSZT 2017-es versenyprogramjába. Itt a címszerepet játszó Kocsis Pál a színész zsűritől és a közönség zsűritől megkapta a legjobb alakítás díját, a szakmai zsűri pedig Nagy Viktornak ítélet a legjobb mellékszereplő díját.

Mátyás Edina

 

Csehov Platonovjából már számtalan értékes előadás született. De ezek ritkán mutatják annyira élettelinek a darabot, mint most a kecskeméti előadás. Ennek egyik kulcsa az, hogy olyan embereket látunk a színpadon, akikről az a benyomásunk, hogy tényleg összetartoznak, és együttesen akarnak mondani valamit a világról. (A kecskeméti előadás „színházi" játékkal kezdődik: a térbe – ahol már ott ülnek a nézők – még civilként érkeznek a szereplők: készülődnek az előadásra, rendezik a kellékeket, utolsó telefonjaikat intézik, beszélgetnek, ugratják egymással, mindannyian ott nyüzsögnek a később a játék középpontjába kerülő asztal körül. Ez a bevezető nem a színházszerűséget / a színházi helyzetet hangsúlyozza, inkább azt, hogy egy összetartozó társulat produkcióját fogjuk látni.)

A legerősebb a kapcsolat a három férfi főszereplő között van. Ennek alapja is a színészi összetartozás: a Platonovot játszó Kocsis Pál, és a sógorát, Trilecikjt alakító Nagy Viktor hosszú évekig játszottak együtt a kaposvári színházban, a Vojnyicevet játszó Zayzon Zsolt pedig több évig volt Kocsis Pál kollegája Miskolcon, mielőtt együtt Kecskemétre kerültek volna. Most is az a benyomásunk, hogy nagyon egy húron pendül a három színész, és ez a szereplők összetartozását is jelenti a színpadon. Ezt számtalan játékötlettel meg is erősíti a rendezés. A kecskeméti előadásban a történet kezdetén régi jó barátok találkoznak újra, szívből ölelik át egymást, igazán tudják, hogy mire hogy reagál a másik, a szokott gonoszságaikkal ugratják egymást – és közben másokat is belekergetnek gonoszkodó játékaikba. De mindvégig érezni, hogy mély barátság van köztük, így igazán akkor vannak elemükben, amikor hármasban maradnak. A közös ivászatoknak éppúgy megvan a rituáléja, mint a találkozásoknak. Az utóbbihoz tartozik az, amikor egy gyerekdalt énekelnek el együtt, és erre egy idióta koreográfiát is lejtenek. Úgy tűnik, hogy csak magukban ökörködnek, miközben már kicsit a többieknek is játszanak. Hisz amikor mások is jelen vannak, akkor kicsit mindig színházzá alakul az, amit csinálnak.

Játékaik afféle férfi virtus uralta társaságot rajzolnak elénk, amelyben igazán csak azoknak van helyük, aki elfogadják (és ilyennek szeretik) őket. Ilyen mindenekelőtt a Bognár Gyönyvér játszotta Anna Petrovna (Vojnyicev „mostohaanyja"), aki úgy áll a társaság középpontjában, hogy kellő teret ad a férfiaknak. Csak ritkán kell határozottabban közbelépnie, és ezt is szelíden teszi. Mindvégig afféle szolid állatszelidítőként uralja a férfivadak cirkuszát. És ilyen a Hajdú Melinda alakította hallgatagabb Szása is (Platonov felesége, Trileckij húga), aki csupa megengedő megbocsátás, miközben a figurájának nagyon markáns kontúrjai vannak, hisz ő is nagyon határozottan tud közbelépni, amikor szükség van rá. Mindkét nő elnéző szeretettel figyeli a nekivaduló férfiakat, de ha szükség van rá, emberi ellenpontot – vagy épp figyelmeztető erőt – képviselnek mellettük. (Anna Petrovna gesztusa, hogy meghívja magához Trileckij „szerelmét", Grekovát, azt is jelenti, hogy nézzék meg együtt, van-e helye a lánynak ebben a társaságban.)

Szász János rendezésének első részében három, szinte egyforma súlyú férfi áll a középpontban. (Épp ezért itt nem hangoznak el azok a szövegek, amelyek kiemelik Platonov alakját, itt nem kérdezik meg róla, hogy hős vagy nem hős, és nem állítják vele kapcsolatban, hogy ő a mai bizonytalan korszak legeklatánsabb képviselője). Ugyanakkor Kecskeméten az is fontos, hogy (a darab huszonéves szereplőivel szemben) a negyvenes éveikben járó színészek játsszák a főszerepeket. Így olyan figurákat látunk, akik már túl vannak az ifjúság elvesztése fölött érzett első gyász munkán. Ez azt is jelzi, hogy Szász János (Csehovval szemben) nem a fiatalokról akart beszélni, az előadás témája (a darabtól eltérően) nem az életkezdési pánik, sőt talán nem is az az életközepi válság, amire manapság igen gyakran átértelmezik a szöveget), inkább egyfajta átfogó számvetés az eddig élettel. Ez még nem a teljes kapuzáráshoz kapcsolódó végső elszámolás, mégis valamiféle markáns összegzés. Mindez Szász János rendezésében egyfajta nemzedéki számvetésként jelenik meg. Erre az előadás számos jelzése utal. Nemcsak az, hogy (a darabbeli nemzedéki ellentéteket kiiktatva) a szereplők nagyjából ugyanannak a generációnak tagjai, hanem az is, hogy első részben többször megszólalnak a 70-es évek discoslágerei, amelyek a rég eltűnt időkbe röpítenek. (Ez nem is annyira a színpadon lévő negyvenesek, inkább Szász János nemzedékének fiatalságát idézi meg.) Így a kecskeméti előadás mintha azt (is) kérdezné, hogy mi történt az egykori szép reményű fiatalokkal, hova jutottak egy életöltő után, mi maradt belőlük, mi az, amit elveszítettek és van-e valami, amit megvalósítottak. Milyen mérleget vonnának, ha el kellene számolni az eltelt évekkel?

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2018/7. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.
Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):

Aktuális évfolyam számai: 880 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft

Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft

 

19. 10. 8. | Nyomtatás |