A székek metamorfózisa

– Milyen hosszú volt ez az előadás?

– A szünetet nem ismertük, mert nem volt büfé… Nem hiszem, hogy több volt egy óránál. Van egy csomó olyan fotó, amin lehet látni a termet. Ebben eredetileg négyszögletű asztalok voltak, a korbeli irodai bútorok, négy széket lehetett köréjük tenni. Minden tárgyalóteremben ezek voltak.  Az asztalokat a terem egyik végébe raktuk, és felpakoltuk egymásra. A tetejükre székeket raktunk, hogy ott is lehessen ülni. Ez volt a páholy. A két egymásra pakolt asztal között nem voltak székek, de ott is ültek nézők. Az asztalok előtt szintén voltak székek és persze a földön is ültek. Körülbelül ötven hely volt. Nem volt nagy a tér, mert egy ilyen tömbházban adott a fesztávolság, hogy mit bír ki a betongerenda, annál nagyobb nem lehet a távolság. Nagyjából hat méter széles volt a tanácsterem, és természetesen nem volt színpad, a nézőkkel egy térben játszottunk.

Az előtérben Oszkay Csaba és Székely B. Miklós

– A tanácsterem világítását használtátok?

– Dehogy! Szereztünk valahonnan két tekercselt csúszó-ellenállást, úgy emlékszem a fizikában úgy tanultuk: reosztát . Azzzal lehetett „halkítani meg hangosítani” a fényt. Házilag csinálta meg Oszkay Csaba meg egy villanyszerelő fiú a dobozt. Egy szörnyű dobozt kapcsolókkal, ahol volt négy áramkör, és ha az egyiket lehúztad, akkor gyorsan felkapcsoltad a másikat. Egy ilyen szerkezettel jelenetváltásokat tudtunk csinálni.

– Voltak lámpáitok is?

– Csináltunk. A lámpa úgy alakult ki, hogy volt egy kályhacső, az egyik végébe egy bádog keret, és abban a foglalat. Ha előre toltuk a bádogkeretbe csavart foglalatot, akkor fókuszált a lámpa – nem volt lencse – ha meg hátra, akkor szűkített. Ezzel be lehetett világítani a teret. Azt hiszem, hogy nyolc ilyen kályhacsövünk volt. Ezekkel meg lehetett csinálni a világítást. Pompás volt! Eltűnt a tárgyalóterem. És volt világosító emberünk is, már nem emlékszem, hogy ki volt, de volt valaki, azt tudom. Először persze én voltam, mert nem volt más szabad ember. Aztán valahogy jött valaki, aki vállalta. Mert közben én azt gondoltam, hogy a szegény körülmények között is professzionálisnak kell lennünk. Miért ne lenne hát világításunk is? Tiszta hülyeség volt. Tungsraflex lámpák, 150 wattos izzók.

– Tehát üres térben játszódott az előadás, amelyben csak székek voltak?

– Csak székek. Mert az asztalokat fölraktuk nézőtérnek.

–  A székek  is azok voltak, amit ott találtatok a Hazafias Népfront tárgyalóteremében?

– Hát persze. Az Etoile-ban a székek játszották a főszerepet. Többször találkoztam a pályám során a székekkel. Meg is csináltam a Székek című darabot, aminek Törőcsik meg Iglódi volt a két főszereplője. Azért nekik nem így kellett eljátszaniuk a sok székes játékot. De a szék nekem állandó kellékem, mert igazi antropomorf tárgy. Ugyanúgy fontos nekem is, mint Vaszilijevnek. Vaszilijev is mindig ugyanazokkal a tonet székekkel játszik. Az Etoile arról is szólt, hogy a szék különböző funkcióba kerül. A szék még a Woyzeckbe is visszajött, mert a szék volt az a bölcső, amiről felvette Gaál Erzsi a kabátját, és az akkor gyerekké változott, amikor meg leterítette, akkor bölcsővé vált. Tehát a metamorfózis mint színházi eszköz elég fontos kifejezőeszköz számomra.

A szék jelentette azt az általános és nem konkrét dolgot, ami mégis valamiféle konkrétum. Mégis van valamiféle anyaga. Először is lehet rajta ülni. De például abban a jelentben megváltozik a funkciója, amikor Diego Mora készül átlépni a határt és egy illegális igazolványt kér. Angelus Iván egy autószerelőt játszott, aki illegális röplapokat rejt a kocsi ajtajába, és Diego odament hozzá, hogy megbeszéljék, miképp lehetne visszahívni vagy értesíteni Juant, hogy nehogy ő is lebukjon. Azt mondta erre a sofőr, hogy várj egy kicsit, mindjárt befejezem a melót. Akkor azt kértem, hogy játsszuk azt, hogy ő tényleg egy melós, aki mellesleg foglalkozik párt ügyekkel. De alapvetően dolgozik. Mit tudunk csinálni, hogy el tudjuk hitetni, hogy dolgozik? Kitaláltuk, hogy feküdjön be a szék alá, és egyszerűen húzza meg a csavarokat a székben. De a szó legnaturálisabb értelmében: csavarjuk ki előtte a székből a csavarokat, és az lesz a dolga, hogy becsavarja. Közben folyik a dialóg, de neki a munkáját el kell végeznie, mert különben seggbe rúgják. Ebből az ötletből végig tudta Angelus csinálni az egész jelenetet: mint egy autószerelő végigment mind a négy keréken, vagyis a négy széklábon. Anélkül, hogy ezt különösebben elmeséltük volna, mindenki rájött arra, hogy ez egy autó és egy autószerelő műhelyben vagyunk. Miközben pártkonspirációt végeznek, nem hagyhatja abba a munkáját.

Az összes mozgását és viszonyát meghatározta az is, hogy hol beszél és megadta a terét egy szék. Ez volt az egyik szerepe. Emellett még ezer más dologra használtuk. Volt egy csomó játék a székekkel. Hol értekezlet játszottak, és akkor leültek rájuk, máskor meg metaforikus tartalmakat vettek fel. Számomra a szegény színházat ez jelentette. Nem akartunk pantomimezni, mert azt elutasította mindenki. Nem akartuk azt se csinálni, hogy utánozzuk, hogy megfogjuk a kilincset és kinyitjuk az ajtót. Ehelyett azt találtuk ki, hogy kifordítjuk a széket, mint egy ajtót, és abban a pillanatban már be is lépett a szereplő: üljön le! Tessék! Szóval a szék fantasztikus színházi eszköz. Csak már röstellem alkalmazni. De azért néha szoktam.

– Milyen volt az előadás fogadtatása, hatása?

– Már nem emlékszem, mert nyakig voltam a munkában. Miután november 13-án bemutattuk az Etoile-t, minden szombat-vasárnap tartottunk belőle előadásokat. Volt, amikor kettőt is. Így jön ki a 36 előadás. Kis rajzlapokra voltak a jegyek nyomtatva játéknyomdával. De azt hiszem, ingyenes volt a belépés, csak azért kértünk belépőt, hogy lehessen kalkulálni a helyekkel. Az előadás után mindig vitákat tartottunk. Ezekről vannak is III/III-as jelentéseim.

Székely B. Miklós, Angelus Iván, Janisch Kornélia, Oszkay Csaba

– A vitákról vagy az előadásokról is?

– A vitákról, hát persze. Az előadás nem érdekelt a szolgálatból senkit. A jelentések többnyire semmitmondóak, kettő vagy három van, ami számomra hasznos, mert legalább vissza tudtom következtetni belőle, hogy mi is történt. Akkor volt egy testvéri szövetség a Halász Péter vezette Kassák színházzal, mert úgy gondoltuk, hogy egy akolból származunk, tehát kísérjük is figyelemmel egymás munkáját. De ők elindultak egy másik irányba, és basztatták az életemet, hogy mi miért foglalkozunk politikával, mikor sokkal keményebben kellene beszélni, és nem politikai alapon. Ebből nagy vitáink voltak. Erre rástartolt az egész III/III, mert tetszett nekik, hogy mi egymásnak esünk, összeveszünk. De ezek csak szakmai viták voltak.

Többek között azt jelentgették az ügynökök az előadások utáni vitákról, hogy én ügyesen kibújok minden kérdés alól, pedig ők direkt rákérdeznek, hogy mi a mondanivalóm. Én meg mindenféle esztétikai izékkel válaszolgatok, ahelyett, hogy megmondanám, hogy fel akarom forgatni az ország társadalmi rendjét. Azt írták az ügynökök, hogy az egész társaság irtózatosan művelt, mert mindenre van valami kacifántos válaszuk. Arra számítottak, hogy mi jelszavakat fogunk mondani. Mi viszont meg voltunk győződve arról, hogy magának a műnek kell beszélnie, tehát nem lehet egy-két mondattal elmondani, hogy miről szól az előadás.

Azt tudom, hogy ki is mozdultunk az előadással. Érdekes volt, hogy a csepeli Munkásotthon meghívott minket az Etoillal. Azt hiszem, hogy azon az előadáson két vagy három valóságos munkás volt, de tele volt a nézőtér, és kiderült, hogy – kis túlzással -Magyarország létező filozófusai mind ott voltak Heller Ágitól kezdve az egész Lukács iskola, óvoda. És ebben a pillanatban mi belekerültünk a kulturális köztudatba, mint Orfeo Stúdió. Hogy vannak itt emberek, akiknek gondjuk van a világgal, amelyben élünk.

Részlet Sándor L. István: Szabadságszigetek. A Stúdió "K" története 1978-ig című könyvéből.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban, az Írók Boltjában és a Líra bolthálozatában.