Az előadás elején a dokumentumszínházi elemek vannak túlsúlyban. Néhány intenzív, felvillanó akció szakítja meg a 2008-ban megölt görög fiú, Alexandros-Andreas Grigoropoulost halálának körülményeit bemutató videók, interjúk vetítését. Megismerjük Athén Exarchia nevű kerületét, ahol a gyilkosság történt, ahol mindennaposak a zavargások, ahol belazít és felpiszkál a szabad, odamondó utcai művészet. A felvételeket a társulat készítette, a tragédia körülményeit kutatva. Míg a többféle technikával készült graffitiket nézzük, kiderül, mi történt a 15 éves fiúval. A vetítés közben felvillanó akciók során látunk menekülő csuklyás, kockaköves alak sziluettjét, zászlólengetést, az utcai rendbontás pártpolitikától mentes képeit.
Két egymástól távoli esztétikai minőségből indít az előadás. Az erősen stilizált érzetekre, benyomásokra építő akciók közül az egyik legerősebb Silvia Calderoni darabnyitó megjelenése. Hosszú percekig egy helyben állva felsőtestét le-fel mozgatja. Kihangosítva halljuk légzését. Majd lassan oldalazva előre araszol, a le-föl mozgás intenzitása, tempója, továbbra sem csökken. A füstgép bántó orvosságszagú ködén át indul hátra, légzése egyre erőteljesebb. Ez a minimalista-rítus jelleg végig fontos szervezőelv lesz. Kezdetben közel sem ilyen intenzívek a dokumentarista részek; egy történet elmesélése kézi kamera képével illusztrálva, tv felvételekkel kiegészítve. Segíti a működést, hogy a projektor egy guruló fekete ládán szinte azonnal a játék része lesz, változik a vetített kép mérete, helye. Remek megoldás, mikor a görög hegyoldal birkáiról szóló mondatok közben, néhány másodpercnyi csöndben értetlenül kezdjük bámulni a sziklás ösvény hosszú percek óta látható érdektelen képet. Birkaságunk finom humorral pendítődik meg, hogy később nyakcsengővel és konkrét helyzettel, szöveggel váljon egyértelmű ellenpontjává az önmagáért kiálló, humánum-ellenessége miatt illegitim rend elleni fellépésnek.
Az összegkötő, szintézisteremtő minőség maga a társulat, amely őszinteségével, önazonosságával bármilyen formanyelven hitelesen fogalmaz. Ennek színpadi megfelelői a gyilkosság idején az Antigonét próbáló csapat helyzetei, figurái lesznek. Reflektálttá válik az illúziókeltés vágya, nevetünk, mikor Massimilano Rasso arról beszél, finom szépelgéssel, hogy sokat gondolkozott, hogy Polüneikész tátott szájjal feküdt-e hullaként, de a következő pillanatban véresen komollyá válik a kérdés, Alexisre vonatkozik. A piros balettszőnyegen fekvő alakról webkamerával fénykép készül, a hátsó falon látjuk. Rögtön az elemzés tárgya lesz, a virtuális narráció részévé válik. A rendőr, a hatalom: Kreón, Vladimir Aleksic ijesztő hidegséggel dolgoztatja. Iszméné Alexandra Sarantopoulou, a kicsit kívülálló, ijedt, megalkuvásra hajlamos testvér. Antigoné a lázadás és emberség egymásba oltója, erős és bájos, nyílt tekintetű képviselője Silvia Calderoni. Megszólalásai tökéletesen őszinték, magáról vall bennük, ahogy a többiek is. Mindannyian a profik lazaságával lépnek egyik minőségből a másikba. A rendezés idővel a dokumentumok elé helyezi az ő történetüket, így segítve, hogy a váltások természetesen és követhető tempóban történhessenek, de a tökéletes organikusságig nem jutnak el. Nem eldönthető, hogy ezt nehézkes fogalmazásként kell-e értenünk, vagy ez a szaggatott, elektromosjel-szerű stílus aláhúzni szándékozik, hogy a konfliktus, a paradoxon feloldhatatlan. Kreón és Antigoné, rend és anarchia, hatalom és tüntetők, múlt és jelen, valóság és illúzió pulzál egymásban.
Az előadás nagy erőssége, hogy nem helyezi ideológiai, pártpolitikai alapra a lázadást, a társadalmi berendezkedés újraszervezésének vágyát. Arról beszél, hogy a humánum alapérték, összeköti egyik embert a másikkal, amiért harcosan, talán utcaköveket dobálva is ki kell állni. Az előadás egyik legerősebb pontja, mikor hozzánk fordulnak, álljunk közéjük, és a hatásosan gégenből világított képben formáljunk elégedetlen tömeget. Hogy a művészet a mindennapi életben realizálódó, felelősségteljes aktivitásra buzdítson. A több száz nézőből talán tízen-tizenöten mennek a színpadra, egy srác kimegy a teremből. Hogy valódi elindulás-e vagy csak illúzió, talán egyszerre igaz: paradoxon. Talán az elejéről kell kezdeni. A, mint Antigoné; a, mint anarchia.
Alexis. Egy görög tragédia
Motus
Koncepció, rendező, fény, díszlet: Enrico Casagrande, Daniela Nicoló
Video: Enrico Casagrande
Hang: Andrea Gallo
Zene: Pyrovolismos sto proposo by The Boy
Technikai rendező: Valeria Foti
Alkotótársak: Michalis Traitsis, Giorgina Pilozzi
Rendezőasszisztens: Nicolas Lehnebach
Előadók: Silvia Calderoni, Vladimir Aleksic, Massimiliano Rassu, Alexandra SarantopoulouHelyszín: Trafó
Idő: 2012. november 3–4.
Más is látta:
Balog Gyula: Az ellenállás vad lángnyelvei
Nyulassy Attila: Antigoné kerestetik